Ma hajnali prédikáció
2010. december 10., péntek 10:22 By Szamóca , In homília
"Valahol olvastam múltkor, hogy nincs értelme annak a napnak, amelyen nincs kereszthordozás...
Ezért áldás a szentmise, mert oda nem üres kézzel megyünk, mert ott letehetjük gondjainkat, problémáinkat Isten elé és kérhetjük, hogy fordítsa javunkra, mert minden javukra van azoknak, akik Őt szeretik."
(Részlet Doki atya ma reggeli prédikációjából)
Kép a Vasárnapi üzenet blog oldaláról.
Ma hajnali prédikáció
2010. december 9., csütörtök 10:29 By Szamóca , In homília
Ma reggel az atya prédikációja elején elmesélt egy történetet:
Egyik éjjel kigyulladt egy családi ház, ahonnan szerencsésen mindenki kimenekült, a kisfiút kivéve, aki az emeleti ablakból kiabált édesapjának segítségért. Bemenni már nem lehetett érte, ezért az apa ugrásra biztatta a kisfiát, hogy majd ő elkapja. A fiú egy darabig habozik, majd rászánja magát az ugrásra és néhány pillanat múlva már édesapja karjaiban találja magát.
"Itt már nem lehet hitetlenkedni, itt már nem elég a gyermeki hit, nekünk magunknak kell ugrani, de úgysem eshetünk mélyebbre Isten tenyerénél, mert Ő elkap és megtart bennünket.
Ahogy ez a kisfiú bízott az édesapjában és mert ugrani, úgy kell nekünk is az életünket Jézusra bízni. Hagyjuk magunkat szeretni, engedjük magunkat megváltani."
(Részlet Imre atya ma reggeli prédikációjából)
Kép a Hajdú Online oldaláról.
Ma hajnali prédikáció
2010. december 6., hétfő 9:28 By Szamóca , In homília
"Jézus sem azért volt boldog, mert nem érte szenvedés, nem azért volt boldog, mert semmi gondja sem volt.
Jézus azért volt boldog, mert mindig az Isten közelében volt... Ez legyen a mi boldogságunknak is az alapja."
(Részlet Szűcs Balázs atya ma reggeli prédikációjából)
Kép a Havanna csoport oldaláról.
Gyónás a gyónásról...
2010. december 5., vasárnap 18:27 By Szamóca , In gondolataim , gyónás
Szóval, az úgy volt, hogy a gyónás meg én sosem voltunk jó barátságban...
Az egész ott kezdődött, hogy 19 évesen gyóntam először a keresztelőm előtt és csak előtte néhány hónappal hallottam először erről a szentségről.
Az első gyónásom maga volt a rémálom. Soha azelőtt én még pappal nem beszéltem, igazából nem is láttam papot közelről. Nevetségesen hangzik, de nagyon furcsa és különleges embereknek gondoltam őket és kicsit tartottam is tőlük. Ráadásul azelőtt soha senkivel nem kellett a bűneimről beszélnem, most pedig egy pappal... Már a gyónás előtt két héttel összeszorult a gyomrom az egésztől, ha csak eszembe jutott, hogy gyónnom kell menni, pedig nagyon kedves, aranyos pap bácsival egyeztettem le első gyónásom időpontját. Nem is gyóntatófülkében, hanem a saját szobájában fogadott, hogy ne érezzem feszélyezve magam. Pedig a kezem-lábam remegett, a tenyerem izzadt és legszívesebben elfutottam volna, ha nem vonszolnak oda és tartanak ott erőszakkal az ismerőseim.
Nem volt kínos a helyzet, nem volt semmi meg nem értettség, vagy egyéb, amitől tartottam, jót beszélgettünk a pap bácsival, mégis olyan érzéssel jöttem ki, hogy először és utoljára csináltam végig ezt a tortúrát. Irigykedve gondoltam azokra a gyerekekre, akik úgy nőnek fel, hogy megszokták a gyónást, de ez nekem annyira idegen és kellemetlen, annyira kikészített idegileg, hogy még hetek múlva is rossz érzéssel gondoltam vissza erre az eseményre. Olyannyira, hogy tényleg nem is mentem utána egy jó darabig; tartottam a gyónástól, mint a tűztől.
Később megismertem a férjemet és tőle hallottam először, hogy húsvét előtt legalább évente egyszer kötelező a gyónás. Tőle kaptam lelkitükröket is a felkészüléshez és nagy nehezen rávett, hogy elmenjek megint. Szörnyű élmény volt ismét, bár nem tudnám megfogalmazni, hogy miért. Első gondolatom az volt, hogy valószínűleg az én készülékemben van a hiba, valamit biztosan rosszul látok vagy nem értek a gyónással kapcsolatban, úgyhogy rengeteg könyvet elolvastam a témában, sokakkal beszéltem ezügyben és ámulva hallgattam az olyan véleményeket, hogy vannak, akik szeretnek gyónni, mert olyan jó érzés, hogy az Isten megbocsát, és milyen ajándék, hogy a gyóntatófülkében letehetjük a terheinket, bűneinket és megtisztulva, felszabadulva, könnyedén léphetünk ki a fülkéből, hogy minden gyónás alkalmával új esélyt kapunk az Úrtól, hogy tiszta lappal kezdhetünk.
De jó, hogy vannak, akik így érzik!
Mert ezt mind én is tudom, de nem érzem és erőszakkal tudnak csak rávenni a gyónásra. Utána pedig ahelyett, hogy könnyedén lépnék ki a fülkéből, mindig azt érzem, mintha még plusz terhet kaptam volna és hiába rohanok hazáig, hogy valahol magam mögött hagyjam, nem sikerül ettől a plusz tehertől megszabadulni. Utána még hetekig nyomja a vállam, imádsággal sem tudok megszabadulni tőle és ha visszagondolok a gyónásra, mindig görcsbe áll a gyomrom és remegni kezd a kezem. Pedig próbálom rávenni magam, hogy visszagondoljak rá, hogy felismerjem, mi az, ami miatt ez ennyire nem megy nekem...
Éreztem én is a gyónás fontosságát, tudtam, hogy Jézus alapította szentség, hogy nem a papnak gyónok, hanem az Istennek. Éppen ezért elmentem újra és újra, de a helyzet még rosszabb lett: egyre nagyobb ellenérzésem volt a gyónással kapcsolatban, már magától a szótól is kirázott a hideg. Már az is megfordult a fejemben, hogy milyen jó a reformátusoknak, hogy nem kell gyónjanak és megszabadulnak ettől a tehertől.
Igen, tehernek éreztem...
Ekkor gondoltam először arra, hogy gyónás csak nálunk, katolikusoknál van - talán nem véletlenül. A többi keresztény vallásból valahogy kimaradt minden, ami az embernek kellemetlen vagy nehéz. Nem rosszindulatból mondom, de azt hiszem, mindegyik más keresztény vallás könnyebb, mint a katolikus. Mi mégis gyónunk... Mert Jézus így rendelte, mert Ő így akarta... Miért akarta így? Hát valószínűleg nem azért, hogy minden egyes alkalommal így szenvedjük tőle, mint ahogy én is. Be kellett látnom, hogy a gyónás hatalmas kegyelem, hatalmas lehetőség számunkra, amellyel élnünk kell, amikor csak lehet. Hiszen a gyónás is szentség, egy útjelző az Életnek nevezett úton, újabb esély a szeretetre, a Jézussal való találkozásra, néhány csepp az örök élet italából, szeretetteljes ölelés az Istentől, iránymutatás az Ég felé...
Megértettem hát, hogy gyónni jó - de még mindig nem ezt éreztem. Elmentem mindig nagyböjtben, előfordult, hogy adventben is, de többször nem voltam hajlandó. Elmentem több paphoz is, mindig másnál gyóntam, aztán valaki azt javasolta, hogy inkább próbáljam meg, hogy mindig egynél gyónok. Aztán lett lelkivezetőm is másfél évre, akkor csak hozzá jártam. Próbálta ő is megszerettetni velem a gyónást, el is mondta, hogy jó lenne havonta gyónni. Többször javasolta, hogy próbáljak elvonatkoztatni a gyónástól, csak beszélgessünk, ahogy mindig is szoktunk, csak most a bűneim legyen a téma. Az ötlet nem volt rossz, de azért a feloldozásnál csak előkerült a lila stóla és csak gyónás-szaga volt a dolognak, úgyhogy már remegett is a kezem és már a lábamban volt, hogy el kéne innen szaladni megint, nem megy ez nekem.
Végül beletörődtem, hogy tényleg nem megy. Próbáltam a gyónásra való felkészülést komolyabbá, meghittebbé, figyelmesebbé, imádságosabbá tenni, próbáltam nagyobb bűnbánattal gyónni, vagy már próbálkoztam azzal is, hogy a bűneimet egy kis papírra leírva magammal viszem, vagy a gyónás menetét kinyomtatva és kezemben tartva lépek a gyóntatófülkébe, hogy zavaromban el ne felejtsem mit kell mondani, hogy még ez se legyen kellemetlen.
Tényleg mindent megpróbáltam, de akkor is nagyon kellemetlennek, szégyenteljesnek és tehernek éreztem a gyónást, de mentem mindig becsületesen - muszájból. Elkönyveltem magamban, hogy ez nekem nem megy, sosem fogom megérezni, milyen az, amikor az Isten megbocsát, sosem fogom megérezni, hogy milyen a terhet lerakva, könnyű lélekkel kilépni a gyóntatófülke ajtaján. De talán nem is kell mindig ezt érezni, talán nem is ezen múlik az egész. Nem lehetünk mindig olyan lelkiállapotban, hogy átéljük a gyónás szépségét. Ha ennyire nyitottak lennénk az Isten szeretetére, akkor minden szentmisén az örömtől zokogva kéne részt vennünk. Mi mégis ott ülünk csendben, el-elkalandozó gondolatokkal, Jézus mégis minden szentmisén közénk jön és nekünk adja magát. Ilyen a gyónás is: nem érzem át a lényegét, de attól még érvényes, attól még az Isten ugyanúgy részesít megbocsátó szeretetében... Éppen ezért elmegyek gyónni újra és újra, mert nem érzem ugyan, de hiszem, hogy ott Jézus vár engem és vele találkozom...
Most adventben is már hetek óta görcs van a gyomromban, hogy ismét gyónni kell. Már meghallom a szót, hogy advent, vagy nagyböjt, és már gyónással kapcsolatos rémképeket látok. Most is igyekeztem szalasztani, amíg lehet, de ma már el kellett menni, hiszen hamarosan karácsony és jobb hamarabb túllenni rajta, mert az idegességtől már varázsát veszti az advent, úgyhogy ma volt a nagy nap.
Reggel tiszta ideg voltam, útközben a lábam remegett, a vonaton még ötször átolvastam azokat a sablon mondatokat, amiket mondanom kell, vetettem néhány pillantást a bűnlistára, lejátszottam a fejemben, hogy hogyan fogom elmondani őket, elrendeztem minden cetlit, szöveget, ami kelleni fog közben, egy írólap méretű papíron, hogy minden együtt előttem legyen, ne kelljen lapozgatni és szüntelenül imádkoztam, hogy csak ne azzal a szörnyű kellemetlen érzéssel kelljen ismét kijönnöm utána, ami miatt hetekig gyóntatófülke környékére sem megyek és ami miatt iszonyú rossz érzés fog el, ha csak visszagondolok rá.
Mert a legutóbbi gyónásom húsvétkor ilyen volt.
A legrosszabb, amit eddig megéltem, pedig egy kedves, szimpatikus papnál gyóntam, akit elég jól ismertem. Mise közben gyóntatott és elég nehezen hallottam, amit mond. A feloldozást még hallottam, de utána olyan furcsát mondott, amire nem tudtam mit kéne felelnem, vagy kell-e egyáltalán valamit mondanom, vagy mehetek-e. Úgy éreztem, hogy vége van, mert a gyóntatófülkében ki volt írva ugyan a gyóntatás menete, de hirtelen átfutottam és ilyen rész nem volt benne. Vártam kicsit, közben ötször leizzadtam, kivert a víz, de semmit nem mondott a pap. Talán vissza is kérdeztem valamit, hogy mit kéne mondanom, de erre már nem emlékszem, csak arra, hogy elköszöntem és szó szerint kirohantam a templomból. Hazafelé még eszembe jutott, hogy a bűnbánati részt sem mondtam el és nem emlékeztem a penitenciára sem. Hetekig nem mertem a pap szeme elé kerülni, még misére is máshová mentem emiatt. Nagyon megviselt az eset. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, talán nevetségesnek hangzik, amiről írok, de nekem ez nagy probléma, amit évek óta nem sikerült megoldanom.
Szóval, elmentem ma is gyónni...
Néhány napja múlt, hogy pontosan hét évvel ezelőtt kereszteltek meg. Remegő kezemben szorítom a papírjaim és úgy lépek be a gyóntatófülkébe. Letérdelek, de a lábamban, a kezemben is görcs van, úgy feszülnek az izmaim, mint egy rövidtávfutónak verseny közben. Ha most futni kéne, világrekordot futnék 100 m-en.
Egy ismeretlen, idős és nagyon kedves pap van a másik oldalon. Minden bűnömre mond néhány szót, van véleménye és tud hozzászólni segítőszándékkal, van jó ötlete, tanácsa, hogy mit lehet ellenük tenni. Emiatt azzal a néhány bűnnel elég sokáig vagyok bent, mégsem érzem azt, hogy ki akarnék rohanni innen. Míg ő beszél, érzem, ahogy alábbhagy a feszülés az izmaimban. Végül úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva menetrendszerűen megbánom a bűneimet, feloldoz, elköszönök és legnagyobb csodálkozásomra már vége is. Nem kaptam a szokásos teherből, a nyomasztó rossz érzésből, nem érzem úgy, hogy meg akarnék fulladni. Könnyedén állok fel és ugyanilyen könnyű lélekkel, szeretetben megerősödve lépek ki a gyóntatófülkéből és hirtelen mintha minden fényben úszna és egy gondolat nyilall belém: "túláradt a kegyelem..." (Róm 5,20b).
Most tényleg leraktam a bűneimet és éreztem az Úr megbocsátó szeretetét, éreztem a közelségét, ahogy megsimogat és érintésétől megtisztul a lélek. A kegyelem állapotában szinte megszédültem ettől az érzéstől és leroskadtam az első padra, ami az utamba került...
Lassan visszamentem a templomba, részt vettem a mise hátralévő részén, amit még sosem láttam ennyire szépnek...
Hét év kínkeserves gyónás kellett ahhoz, hogy ma a templomból kilépve azt tudjam mondani: egy hónap múlva ugyanitt...
Köszönöm, Istenem...
Kép a Metropolita oldaláról.
Mai homília
2010. november 7., vasárnap 18:51 By Szamóca , In homília
Ezekkel a szavakkal zárta a pap a mai homíliát:
"Ne engedjétek, testvérek, hogy belefojtsanak benneteket mindenféle vörösiszapba! Ne engedjétek, hogy a világi zajok megzavarják hallásotokat Isten szelíd hangja iránt!
Adjon nektek az Isten látó szemet, halló fület és erőt a szeretetre és a reménységre! Ámen."
Kép innen.