Nemcsak kenyérrel...

"Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!" - hangzott el hamvazószerdán a hamvazás megrendítő szertartása alatt szerte a keresztény világban. De vajon tudjuk-e, mi a megtérés, azaz a metanoia?

Általában sokféleképpen beszélünk a megtérésről, még a Katolikus Lexikon is öt féle változatát említi, de lényegében mindegyikben közös a lelki átalakulás, a jó felé fordulás, jobb útratérés. Keresztényként legtöbbször úgy értelmezzük ezt a fogalmat, mint a rossztól való elfordulást és Isten elfogadását, az Úrhoz való odafordulást, megkeresztelkedést, ami általában felszabadító, boldogító és örömteljes. Van azonban a megtérésnek egy kevésbé ismert és sokkal mélyebb jelentése is, egy nehezebben járható útja, amit először még Nikodémus sem ért (ld. Jn 3,1-21) és amit a már említett Katolikus Lexikon így fogalmaz meg: „a megtérés magasabb szintre lépés a tökéletesség útján. Többször is megtörténhet, ezért beszél a lelkiség tudománya második és harmadik megtérésről.” Ez azt jelenti tehát, hogy az egyház tagjának és megtértnek lenni nem feltétlenül ugyanaz, azaz keresztényként is meg kell térnünk akár újra meg újra hasonlóan Ábrahámhoz és Szent Péterhez, hogy eleget tegyünk Jézus kérésének: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48)


Miért szükséges a megtérés?
Hogy életünk legyen. Nem hiába hangoztatja a Szűzanya Medjugorjében újra és újra: „Mindaz, amit a világnak mondani akarok: térjetek meg!” Egy másik helyen pedig így szól: „Én mindig mondtam: térjetek meg, térjetek meg, térjetek meg. A megtéréstől függ a jövőtök.” Az embernek e szerint két lehetősége van és mindenképpen választania kell: vagy megtér, vagy nem lesz jövője, nem lesz élete. Az ember tehát dönthet és előkészületként bűnbánattal és engedelmességgel hozzájárulhat és együttműködhet a kegyelemmel, miközben Isten megérinti a szívét, mert a megtérés minden esetben Isten műve.

Mi a megtérés?
Megkereszteltek bennünket és hiszünk az Úrban, de ettől még ne lankadjunk el a szeretetben, mert ez még nem megtérés. Elhisszük és tudjuk, hogy Jézus a Megváltó, hogy az Úr teremtett és az Ő szeretetéből vagyunk itt, de ez még nem megtérés. Rendszeresen imádkozunk, olvassuk a Szentírást, minden vasárnap részt veszünk a szentmisén, de „ne fáradjunk bele tenni a jót” (Gal 6,9), mert ez még nem megtérés. Elfogadjuk és felajánljuk a szenvedést, amit az Úr mér ránk, de „imádkozzatok szüntelenül” (Lk 21,36 és 1Tessz 5,17), keressétek Istennel a kapcsolatot, vágyjatok, szomjazzatok utána mert ez még nem megtérés.

Megtérés az, amikor az Úr teljesen kiüresít. Kiüresíti az ember gondolatait, szívét, kiüresíti az életét, elkér mindent, ami addig fontos volt. Az Úr kiüresíti az ember kezét is, megfosztja mindentől, amibe addig kapaszkodott és elkéri tőlünk a legdrágábbat, ahogy Ábrahámtól is: ”Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot…s mutasd be égőáldozatul…" (Ter 22,2) Az Úr így alakít, formál és metsz saját képére és hasonlatosságára, ha hagyjuk. Isten kezei között formálódni, csiszolódni nem könnyű, az ő metszései a szívünkbe vágnak, a lélekig hatolnak. Isten megtöri, szétzúzza és megpróbálja az embert. Az ember ilyenkor, ha elfogadja az Úr kérését, Ábrahámhoz hasonlóan megépíti a kért oltárt, megkötöz mindent, ami kedves a számára és az oltárra, a fa tetejére helyezi (ld. Ter 22,9). Ez bizony fájdalmasabb minden testi kínnál, szenvedésnél, minden ismert földi gyötrelemnél.

Amikor az ember így megtöretik, ráébred, hogy magától semmire sem képes, hirtelen megérzi Isten mindenhatóságát, nagyságát, mérhetetlen szeretetét, irgalmát, és saját kicsinységét. Ebben a kiüresedésben az ember már csak egyet tehet: megtörten térdre borul a megépített oltára előtt, üres kezeit remegve emeli az ég felé, kiüresített, megtört szívét megnyitja Isten előtt, hiábavaló életét felajánlja az Úrnak, átöleli és hálát ad keresztjéért, hogy szívét Krisztus drága vére mossa, mert megértette, hogy az, amit ő készül adni az Úrnak, kevés Isten szeretetéhez képest…. Az ember megérzi, hogy ilyen üres kézzel, ha csak Isten szeretete van számára, már akkor is gazdag, mert minden más haszontalan és felesleges. Minden csak hiábavalóság, ami az Úron kívül van.
Ekkor az Úr használja ezt az egyszerű életet, betölti az üres szívet, a mennyei kegyelem átjárja a lelket és az ember úgy érzi elég ebben a szeretetben és ilyenkor hallja az Úr szavát, amint Ábrahám is hallotta: „Most már tudom, hogy féled az Istent” (Ter 22,12). Az ember csak zokog ebben a megérintettségében és érzi, hogy muszáj ezt a túláradt jóságot, szeretetet továbbadni, kiárasztani a világra, mert nemcsak tudja és hiszi, hanem érzi is, hogy „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10).
Mert az Úr csak azért vesz el, hogy még több adjon, csak azért üresít ki, hogy utána egészen betölthessen, csak azért enged elveszíteni szeretteket, barátokat, hogy önmagát adhassa cserébe, csak azért metsz és gyomlál olyan kérlelhetetlenül, hogy még több gyümölcsöt teremjünk, csak azért engedi megtapasztalni a lelki sötétséget és mélységet, hogy utána megvilágosítva fel is emeljen magához, mert „aki elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk 9,24). És ilyenkor az Úr betölti az embert egészen, mintha már nem is ő lenne, ahogyan Szent Pál is mondja: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Mert a megtérés pálfordulás, változás, teljes önátadás, újjászületés lelkileg, erkölcsileg és tettekben is, ezért „ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek" (Jn 3,7). Amikor az ember ezután fel tud állni, csak egy mondat képes elhagyni ajkát: legyen minden a Te szent akaratod szerint, rendelkezz velem, "Itt vagyok, engem küldj el!” (Iz 6,8)

Mert az ember ilyenkor az eke szarvára teszi a kezét, és nem néz többet vissza, vagy ha vissza is tekint, nem érdekli többet, amit ott lát, amit hátrahagyott, lelkét nem zavarják többet világi gondok, életét az Úrra bízta, nincs többé kétség és félelem. Szívét nem mardossa a bánat, hite sziklára épült és lelke tükörsima, mint a tisztavízű tó, amelybe belenézve az Úr képmása látszik. Terhét örömmel hordozza, mert az édes és könnyű.
Hitét semmi sem ingathatja meg, mert már talákozott az Úrral a damaszkuszi úton és ez a lelkébe van égetve, meg van pecsételve Krisztus drága vérével.

De az Isten nem enged el üres kézzel. Amikor az Úr betölti az embert, talentumot is ad, hogy gyümölcsöt teremjünk. Ábrahámnak a föld minden népének atyjává kellett lenni, Szent Pálnak Krisztus szavát kellett hirdetni és megemlíthetjük itt Szent Pétert is, akinél szintén nem volt elég, hogy Jézus mellé szegődött otthagyván családját, hanem tagadása által neki is meg kellett tapasztalnia a lélek mélységeit, az Istentől való elszakítottságot, ahhoz, hogy utána lélekben megerősödve háromszor is megvallja Jézusnak szeretét és az Úr rábízza a legnagyobb feladatot: „Legeltesd juhaimat!” (Ján 21,17)
---
Isten műhelyében tehát saját akaratunkból az izzó parázs fölött anyaggá lenni és minden fájdalom ellenére hagyni, hogy Ő tökéletesítsen, majd általa megerősödve bárányként a farkasok közé lépve árasztani Krisztus jó illatát: ez a megtérés.

A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó februári számában is.

Felhasznált irodalom:
Boobaa Portája
Magyar Katolikus Lexikon
Merényi Zoltán honlapja
Szentírás
Zarándok