Nemcsak kenyérrel...

Ma délután a Kálvin téri aluljárón siettem át a metróhoz.
Pár lépést tehettem, amikor megállít egy megtört, halk szavú nő és tartja a piszkos markát. Gyorsan végignéztem, de nem tűnt koldusnak. Kicsit koszos volt, nagyon fáradt, talán még volt is hová hazamennie, de látszott, hogy tényleg nagyon szegény. Az arcáról lerítt a szégyen, hogy neki itt most alamizsnára kell tartania a markát és elviselni, ahogy elmennek mellette és átnéznek rajta azok, akiknek az Úr kegyelméből még van mit enniük.
De nem volt időm ezen gondolkozni, csak automatikusan odavetettem neki is, amit ilyenkor szoktam:
- Nekem sincsen, ne haragudjon. Viszontlátásra." - és siettem tovább, de még hallottam, ahogy végtelen fájdalommal és bánattal a hangjában reménytelenül maga elé mormogja:
"- Kaja is jó."
Na, ez szíven ütött.

Régebben mindig volt nálam néhány kifli vagy szendvics ilyen esetre, ha bementem a városba. Mindig örömmel adtam adtam ezeket az ételeket azoknak a koldusoknak, akik megállítottak, de miután többször kigúnyoltak emiatt és hozzám vágták, hogy mit képzelek, hogy ételt adok nekik, amikor pénzre van szükségük, leszoktam róla.

Ezt a nőt viszont most tényleg megsajnáltam.
Ez a nő tényleg éhes volt, és tényleg nem volt mit ennie. Éhezett... Ott a sok büfé és pékség között, a jóllakott, elhízott, rohanó és pénzüktől pöffeszkedő emberek között a város közepén éhezett... Felfoghatatlan számomra, hogy a 21. században, a bőség századában a túltermelésről híres Európában, Budapest belvárosában ez az ember éhezik.

És akkor már az sem igaz, hogy nekem sincsen...
Hirtelen átvillant az agyamon, hogy hazamegyek és ott vár néhány kiló alma a spejzban, a hűtő tele van zöldséggel és van néhány főtt krumpli is a sütőben, ami a vacsorából maradt. Elég szerény lakoma, de jól lehet lakni vele és mindig van. Istennek legyen érte hála, még sosem kellett éheznem. Ha szegényesen is, de mindig megvolt a napi betevő falat.

Átkutattam a pénztárcám, de minden aprót összekaparva is csak 600 forint volt nálam. Ekkora összeggel tudtam elindulni otthonról, hogy bejöjjek a városba és ebből még haza kell mennem. Maradna 240 forint, amit oda tudnék adni. Az utolsó fillérjeim... Képtelenség. Inkább tovább siettem.

Befordultam a metróhoz és látom a pékségben, hogy egy kisebb pogácsa 120 forint. Milyen jól lakna ez a nő két ilyen pogácsával! Milyen jól esne neki ez a pár falat, hogyha tényleg annyira éhes. Milyen jól fog esni nekem is az a pár szem főtt krumpli, ha hazaérek. Igen, nekem van hová hazamennem, de ő talán itt alszik valahol...

Már léptem is oda a pékséghez, amikor hallom:
"-Nehogy ráköltsd az utolsó forintjaidat is! És ha 5-10 forinttal drágult a vonaljegy vagy a vonatjegy, már nem fogsz tudni hazamenni."
Megijedtem. Tényleg jártam már így és szörnyű volt, hogy a jegykiadó automatánál kellett néhány forintot kuncsorognom az emberektől. Nem költhetem el az utolsó forintjaimat! Azt hiszem, valami ilyesmit súghatott az almafán tekergő kígyó is Évának, most viszont tényleg igaza van. Igaza van? Nem, a gonosznak sosincs igaza, akármilyen őrültség legyen is az, amit Jézus kér, úgyhogy már kértem is a két pogácsát a pultnál bízva abban, hogy az Úr majd gond nélkül hazavezet.
Míg csomagolták a pogácsát, előkotortam és odaadtam az utolsó forintjaimat is a kasszánál, amikor eszembe jutottak Jézus szavai az evangéliumból: "Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más." (Lk 21,3)

A pogácsa nagyon friss volt, még érezni lehetett, hogy meleg és most sült.
Meglepően hűvös volt a délelőtt, ez a szegény nő biztosan nagyon fog örülni a meleg péksüteménynek.
Visszamentem és láttam, hogy még mindig ott áll az aluljáró közepén az emberek közömbös és rohanó tömegében. Mintha csak megérezte volna, hogy felé igyekszem, megfordult, egyenesen rám nézett, én meg már messziről nyújtottam felé a pogácsákat. Hogy felderült az arca, még a szeme is mosolygott, ahogy hálálkodott a meleg pogácsákért!
Átnyújtottam neki és hirtelen Jézus állt előttem: "Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek..." (Mt 25,40)


Kép a Csipetnyi só oldaláról.

1 Comment

...él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik." (Mt 4,4 és vö. MTörv 8,3b; Lk 4,4)

Nem véletlenül választottam ezt az Igét a blog címéül, hiszen a mai rohanó, fogyasztói társadalmunkban semmi sem lehet aktuálisabb ennél a mondatnál.
Nem volt ez másként az Ószövetség korában sem, hiszen a Szentírás mindkét része ugyanúgy változtatás nélkül tartalmazza a fentebb említett gondolatot, mintegy jelezve időtlenségét és aktualitását minden időben.

Talán már unalomig hallottuk, hogy "nemcsak kenyérrel él az ember...", talán már nem is mond számunkra semmit, de belegondoltunk már komolyabban is, hogy milyen mély mondanivalója van ennek a pár sornak? Belegondoltunk már, hogy hiába az ételektől roskadozó asztal, kenyérrel nem lehet jóllakni? És ha belegondoltunk, vajon meg is tapasztaltuk már az igazi éhséget a tanítás után, "amely az Isten szájából származik"?
Biztosan ismerünk olyanokat, vagy hallottunk már olyan emberekről, akik csak a kenyeret veszik magukhoz és megpróbálnak Isten igéje nélkül élni. Ők sosem fognak jóllakni, sosem fognak teljes életet élni, mindig hiányzik majd nekik valami, amit semmiféle kenyérrel, étellel, vagyonnal, autóval, szórakozással, alkohollal, droggal nem lehet pótolni, betölteni.
Csak az Úr igéjével lakik jól a lélek, de vajon érezzük-e ennek hiányát, mint ahogy érezzük az éhséget, ha kenyérre van szükségünk?


Hét évvel ezelőtt mikor még katekumen voltam, rögtön az első alkalommal hitoktatónktól azt a feladatot kaptuk, hogy egyik nap 24 órán keresztül ne igyunk. Kicsit furcsálltam a dolgot, de nem kételkedtem: biztosan van értelme, úgyhogy egyik nap rászántam magam erre a házi feladatra és megcsináltam. Tisztán emlékszem, hogy május közepe volt, egy forró szerdai nap, suliba kellett menni, muszáj volt hát bevergődnöm a városba aznap is. A májusi hőségtől a városi betondzsungel öntötte a meleget, a forróságtól vibrált a levegő, a vonaton akkor még nem volt légkondi, csak fülledt meleg. Iszonyúan szomjaztam. Mit megadtam volna egy korty vízért! Még ma is emlékszem mennyire kívántam egy csepp vizet. A pályaudvaron ott állt a kút, csobogott belőle a friss, tiszta víz. El kellett mennem mellette úgy, hogy nem nyelhettem le egy csepp vizet sem belőle. Hiába ettem almát tömegével, az nem ugyanaz. Csak pótlék volt minden, de semmi sem helyettesítette a vizet.
Ez volt a feladat lényege is: tapasztaljuk meg az igazi szomjúságot és érezzük meg, hogy így kell mindig szomjaznunk Isten után is, mert egyedül Ő üdítheti fel a lelket, semmi más.
Éreztük már ezt a lelki szomjúságot, szárazságot, ezt az Úr utáni vágyat, amelyet a lelkünkbe oltott? Ezt csak Ő töltheti be, valahogy mégis nehezen vesszük észre.

Érdekes, hogyha nem veszünk magunkhoz ételt, azt böjtnek hívjuk, de ha Isten igéjét mellőzzük, az miért nem számít veszélyes böjtnek, amit néhány napnál tovább nem szabadna csinálni, mert pusztítóbb, mint bármi más? Hiszen kiszárad, cserepessé válik a lélek és a repedéseken át út nyílik a gonosznak.
Ha valaki éhségsztrájkba kezd, arra felfigyel a világ, hogy önszántából tönkreteszi saját fizikai testét, de ha az emberek lemondanak és mellőzik Isten igéjét, arra miért nem figyelünk fel, azt miért nem akarja a világ orvosolni? Hiszen az utóbbi sokkal veszélyesebb, ahogy Jézus is mondta: "Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!" (Mt 10,28)
Teljesen igazak ezek a szavak ma is, hiszen látjuk a világban az Isten nélkül boldogulni akaró, vergődő, jóllakottan is éhező társadalmat, mintha csak mocsárban vergődnének, ahonnan csak Isten igéje húzhatja ki őket. Mégsem fogadják el az Élet Kenyerét, és mindannyiszor képesek nemtörödömséggel vagy akár gúnyolódással elmenni az Élet vizét csobogtató kút mellett, pedig egyértelmű és teljesen világos az Úr szava: "Nemcsak kenyérrel él az ember..."

De ne bíráljuk a társadalmat! Inkább nézzünk magunkba: esszük az Élet kenyerét mindennap? Az Élet vizével üdítjük fel lelkünket napról napra? Felismertük az Ige fontosságát? Méltó helyet foglal el az életünkben nap, mint nap? Rendszeresen olvassuk a Szentírást, járunk misére akár hetente többször is? Vagy hittanra, keresztény közösségbe, ahol az Úrról beszélhetünk? Érezzük az Ige isteni erejét? Érezzük a szomjúságot utána?

Látjuk hát, hogy nem élhetünk Ige nélkül, de tudjuk azt is, hogy nem élhetünk kenyér nélkül sem. Igaz, erre van ellenpélda is, például Marthe Robin, aki 50 keresztül csak Oltáriszentséget vett magához.
Próbáljuk ki egyszer mi is, akárcsak pár napig vagy egy hétig kenyér nélkül csak Isten igéjén, ahogy Jézus is tette a pusztában! Én is próbáltam már: egy hétig csak vizet, teát vettem magamhoz és magát az Urat a mindennapos szentmisében, imában, szentírásolvasással. Teljesen más értelmet nyer így az ima, felértékelődik a szentmise és az Úr Igéje is. Miért? Mert csak az Úr szavával és az Eukarisztiával táplálkozunk. Rájövünk, hogy több élet van ebben, mint a kenyérben.

A Szentírás egyébként nem hangsúlyozza, hogy egyik fontosabb lenne, mint a másik, mindkettőre ugyanúgy szükségünk van, meg kell találnunk hát az egyensúlyt a testi és a lelki táplálék között. Gondoljunk bele mennyi időt töltünk bevásárlással, főzéssel, ételkészítéssel, evéssel. Minimum ugyanennyi időt az Úrnak is kéne adnunk az imában, szentmisével, Szentírásolvasással... Megtesszük-e ezt?

0 Comments