"Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik."
(Mt 4,4)

A lelkek emlékezete, vagyis a Halottak napja (2. rész)

2009. október 31., szombat 9:36 By Szamóca , In ,

Több, mint ezer éve ünnepli az Egyház a Halottak napját, mégsem ismerjük pontosan az ünnep eredetét, lényegét, keresztény szokásait, hagyományait. Ma már annyira elmosódtak a határok a keresztény és a pogány szokások között, hogy érdemes átnéznünk röviden miről is van szó, hogy keresztényként miért és hogyan ünnepeljük halottainkat ezen a napon.


Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, rendbe tesszük a sírokat, virágokkal, koszorúkkal díszítjük, gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért, akár otthon, akár a sírnál, hiszen a tűz megtisztulást hoz számukra, ezen felül Krisztus jelképe is, aki meghalt értünk emberekért. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének pedig a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújthatunk gyertyát.
Az ünnep előestéjén, az un. halottak estéjén, ami tulajdonképpen Mindenszentek napjának estéje, a templomban fölállított gyászravatal (thumba) mellett a holtak officiumának vecsernyéjét végezik. Ezután szentbeszéd következik. Estefelé a halottak emlékezetére országszerete megkondulnak a harangok (lélekharang, vagy lélekváltság harangja) és egy, esetleg két óra hosszáig is szólnak. Másnap, a halottak napján van az ünnepélyes mise a mélyen megrendítő gyászénekkel. A templomban a tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkoznak az egyház ősi gyakorlatának megfelelően, illetve üdvösségükért mutat be misét az Egyház. A misék ilyenkor mindig az örök életről és a feltámadásról szólnak. A halottak napi alamizsnát (kenyér, kalács, bor, zsír, szalonna, köles, bab) a templomban fölállított thumba mellé rakják és később a pap osztja szét a koldusok és a rászoruló szegény családok között. Néhol a temető kapujában is osztanak ételt ilyenkor. A Halottak napján gyakran mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére.
Menjünk el mi is hittestvéreinkel közösen a misére és kérjük Urunkat őszinte hittel: „Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik”. Gyűljünk össze családtagjainkkal, emlékezzünk meg azokról, akik már nincsenek velünk és élvezzük a közös beszélgetések örömét. Ha tehetjük, adjunk alamizsnát, ételt az arra rászorultaknak, vagy vendégeljünk meg szegényebb családokat a rokoni vagy baráti körünkből és ne felejtsük el útba ejteni a temetőt sem…


A temetőben valahogyan mindig hűvös van és mindig hűvös szél lengedez a sírok között, de keresztényként ne csak bánattal teli szívvel nézzünk a sírokra, hanem jussanak eszünkbe Szent Pál gondolatai is: „Ne szomorkodjatok úgy, mint akiknek nincsen reményük” (1Tessz 4,13). Érezzük meg a sírok közt járva az örökélet reményét, hiszen tudjuk: „akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk!” (Róm 14,8). Ebben a némaságban, mozdulatlanságban, a halál közelségében nemcsak szeretteink emléke, de Isten jelenléte is sokkal érezhetőbb. Ez az elcsendesedés, elmélkedés nemcsak elhunyt szeretteinkkel, de az Istennel való találkozás ideje is, hagyjuk tehát, hogy elveszített szeretteink helyét az Úr betölthesse bennünk és új életet adjon nekünk is, mert az élet mindig a halállal kezdődik, ezt még Jézusnak is meg kellett tapasztalnia.
Ezekben a napokban valahogy mindenki találkozik a halállal: a gyerekek, felnőttek is megéreznek valamit ebből a fojtogató, jeges megilletődöttségből, az idősek egy kicsit talán közelebbinek érezhetik, de ez nem baj, sőt szükséges is, mert a halál az élet velejárója: csak akkor élhetünk, ha utána meghalunk. Szükség van erre a találkozásra, a gyászra, az elcsendesedésre, mert akaratlanul is elgondolkozunk a halálról, az életről, nekünk is tanulnunk kell belőle, azt hogy hogyan kell meghalni, de azt is, hogy hogyan kell élni. Az előbbi csak utóbbi megismerésével tanulható. Meg kell tanulnunk hát a gyászból, hogy még mennyire szerethetünk, meg kell tanulnunk az elmúlásból, hogy a halál nem a vég, hogy Jézus ígérete az örök életről (vö. Jn 6,40) valóságosabb, mint ez a földi lét. Meg kell tanulnunk a halálból, hogy mindig az élet győzedelmeskedik, mert „Isten nem a holtak Isten, hanem az élőké.” (Mt 22,32) Ilyenkor szembesülnünk kell azzal is, hogy a halál csak a kezdet, az igazi élet utána kezdődik, ahogy Gárdonyi Géza is írja: „egy ajtó bezárult itt lenn a földön,/s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:/ ez a halál.”

A megemlékezés közepette felidézzük elhunyt szeretteink mosolyát, szavait, cselekedeteit, eszünkbe jut, mennyi mindent el kellett volna még mondanunk nekik, vagy meg kellett volna tennünk értük, mennyivel jobban szerethettük volna még őket. Önkéntelenül is eszünkbe jut: vajon most elég időt töltünk-e szeretteinkkel? Szentelünk-e nekik annyi figyelmet, amennyire szükségük van? Ebből a gyászból meg kell tanulnunk élő rokonainkat, barátainkat még jobban szeretni, mert a múltbarévedés szükséges, de élni a jelenben kell.


A szépen ápolt, de az elhagyott mohával lepett sírok is mind az életről mesélnek tehát és a temető kapuján kilépve ezt a halottak napi elcsendesedést, szeretteink emlékét, Isten jelenlétét kell továbbvinnünk az életbe.

A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó októberi számában is:


Forrás a teljes cikkhez:
Duna Tv
EuroAstra Internet Magazin
Halottakra való emlékezés
Jeles napok
Kislexikon
Ma.hu
Magyar Katolikus Lexikon
Magyar Trendi Klub

Wikipédia

A lelkek emlékezete, vagyis a Halottak napja (1. rész)

2009. október 30., péntek 9:57 By Szamóca , In

Több, mint ezer éve ünnepli az Egyház a Halottak napját, mégsem ismerjük pontosan az ünnep eredetét, lényegét, keresztény szokásait, hagyományait. Ma már annyira elmosódtak a határok a keresztény és a pogány szokások között, hogy érdemes átnéznünk röviden miről is van szó, hogy keresztényként miért és hogyan ünnepeljük halottainkat ezen a napon.

A szentek ünneplését Szír Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János már a 4. században említették írásaikban, amelyet akkor még május 13-án ill. pünkösd utáni első vasárnap tartottak. Ez a vasárnap egyébként a görög egyházban ma is a szentek vasárnapja.
Az ünnepet 741-ben III. Gergely pápa november elsejére tette át, a kelta újév napjára, amely leginkább a pogány szokásokra és a ma elterjedt Halloween erdetére vezethető vissza, ugyanis úgy vélték, hogy ezen az éjszakán az elmúlt évben meghaltak lelkei visszatérnek és összezavarhatják az élők életét. Sok szokás emiatt alakult ki, például, hogy a szellemeknek ételt és állatokat áldoztak, tüzet gyújtottak, hogy elűzzék őket. Valószínűleg e pogány szokás felszámolása miatt került ez az ünnep november elsejére és már nemcsak a vértanúknak, de a pápa ezt napot „minden tökéletes igaznak” szentelte, azoknak, akik erkölcsös, mélyen vallásos életük eredményeként üdvözültek, és a katolikus hit szerint haláluk után a mennyországba jutottak.
Majd 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely pápa engedélyével hivatalosan is elismerte ezt az ünnepet és 844-től a Mindenszentek egyetemes keresztény ünnepé lett.
A Halottak napját viszont csak 998 óta tartják november 2-án, amikor is Odilo clunyi apát a clunyi anyaegyház alá tartozó bencés házakban bevezette, hogy a mindenszentek ünnepe után emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Ez nagyban összefügg a a század végi szorongásos hangulattal, mely a világ végét 1000-re várta és igyekeztek az elhunytak szellemeivel jóban lenni, ami elsősorban a lélek hallhatatlanságának tana miatt kerülhetett előtérbe, ami még a 2. században terjedt el. Korábban ugyanis nem hittek a lélek halhatatlanságában, de ezután a temetési szokások is megváltoztak és a 2. századból ered az a gyakorlat is, hogy a keresztények mécsest vagy fáklyát gyújtottak a sírnál, amivel azt fejezték ki, hogy a lélek él, halhatatlan és hiszik a test későbbi feltámadását.
Az ünnep az ezredforduló után is megmaradt és egyre inkább elterjedt a 11. században a bencések hatására, azonban csak a 14. században vált hivatalossá, olyannyira, hogy ma már az evangélikusok és az unitáriusok is hivatalosan elismerik. A reformátusok csak szokásjog alapján a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről, de ünneplik az anglikánok is, az ortodox kereszténységben pedig több (számszerint négy) halottak napja is szerepel egy évben.


Erre az ünnepre azért volt szükség, mert a keresztény gondolkodás szerint a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban bűnhődik és üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők könyörögnek érte, ahogyan a Szentírásban is olvashatjuk: „Szent s jámbor gondolat… a halottakért imádkozni…, hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,44-45) Az ünnep célja tehát a halottakért való imádság, azaz a küzdő egyház (az Egyház Földön élő, kísértésekkel és ellenségekkel harcoló része) ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben időző lelkekre, a szenvedő egyházra. Mindenszentek ünnepén a dicsőséges egyházra, azaz az üdvözült lelkekre emlékezünk, ezért ez a két ünnep az Egyház egységének nagy ünnepe is, mert Jézus Krisztusban válhatunk mindannyian eggyé, ez kapcsol össze bennünket, vagyis az egységre is figyelmeztet ilyenkor az Egyház, hogy halálunkban valamennyien ugyanazzal a Krisztussal találkozunk és mindenkit ugyanúgy ítél meg az Úr (vö Mt 25,32).

A keresztény szokások mellett természetesen mindig is megvoltak egyes népcsortoknak, mint ahogy nekünk is a halottaskönyvei, hiedelmei és szokásai, amiből nagyon sok a mai napig fennmaradt. Például a néphit szerint halottak napja előtt meg kellett tisztítani és rendbe rakni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. Sok helyen gyertyát gyújtanak a sírokon is, hogy az ilyenkor hazalátogató elhunytak a gyertyák fényénél visszataláljanak a sírba. Sokfelé szokás volt például az is, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, a bukovinai magyarok körében még a temetőbe a sírokra is tettek ennivalót, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén is mindönszentek kalácsa vagy kóduskalács néven kalácsot ajándékoztak a szegényeknek, hogy ők is imádkozzanak a család halottaiért ill. a szegényeknek osztott étel vagy alamizsna a halott megvendégelésének módosult, keresztényi változata.
A székelyek Isten lepénye vagy halottak lepénye néven sütötték ugyanezt és a templom előtt gyülekező szegények között osztották szét, akik ennek fejében a család elhalt tagjaiért imádkoznak. Úgy tartják, hogy a halott ilyenkor elmegy hozzátartozói kapujához, és ha a szegénynek nem adnak alamizsnát, sírva távozik. Hasonlóképpen él ez a hagyomány több más faluban is.
A szegények megvendégelésének másik oka, hogy a szegény szenvedő lelkek üdvösségének ügyét a jámborsági hagyomány a szegények, koldusok istápolásával érezte legméltóbban szolgálni: leginkább, legünnepélyesebben temetés alkalmával és Halottak napján, amit ma halottak napi alamizsnának hívunk.
Csíkszentdomonkoson külön helyen gyújtottak gyertyát az elfelejtett lelkeknek, Zentán a család minden tagja gyújtott egy-egy gyertyát és azt tartották, hogy akié először leég, az hal meg leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.
Többfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közötti éjszakán a halottak miséznek a templomban és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni, ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségekben ezen a héten (azaz a halottak hetén) nem volt szabad dolgozni, meszelni, mosni, földmunkákat végezni, hogy ne zavarják a halottakat, ezért ilyenkor „csak” őröltek, kukoricát morzsoltak és így a halottak napi szokások közösségi élménnyé formálódtak, ahol együtt beszélhették át a lelküket nyomasztó terheket, gondokat.

Ma is sokat megtartottunk ezekből a szokásokból, de erről részletesebben majd a 2. részben.

A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó novemberi számában is:


"Nemcsak kenyérrel...

2009. október 27., kedd 21:32 By Szamóca , In , , ,

...él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik." (Mt 4,4 és vö. MTörv 8,3b; Lk 4,4)

Nem véletlenül választottam ezt az Igét a blog címéül, hiszen a mai rohanó, fogyasztói társadalmunkban semmi sem lehet aktuálisabb ennél a mondatnál.
Nem volt ez másként az Ószövetség korában sem, hiszen a Szentírás mindkét része ugyanúgy változtatás nélkül tartalmazza a fentebb említett gondolatot, mintegy jelezve időtlenségét és aktualitását minden időben.

Talán már unalomig hallottuk, hogy "nemcsak kenyérrel él az ember...", talán már nem is mond számunkra semmit, de belegondoltunk már komolyabban is, hogy milyen mély mondanivalója van ennek a pár sornak? Belegondoltunk már, hogy hiába az ételektől roskadozó asztal, kenyérrel nem lehet jóllakni? És ha belegondoltunk, vajon meg is tapasztaltuk már az igazi éhséget a tanítás után, "amely az Isten szájából származik"?
Biztosan ismerünk olyanokat, vagy hallottunk már olyan emberekről, akik csak a kenyeret veszik magukhoz és megpróbálnak Isten igéje nélkül élni. Ők sosem fognak jóllakni, sosem fognak teljes életet élni, mindig hiányzik majd nekik valami, amit semmiféle kenyérrel, étellel, vagyonnal, autóval, szórakozással, alkohollal, droggal nem lehet pótolni, betölteni.
Csak az Úr igéjével lakik jól a lélek, de vajon érezzük-e ennek hiányát, mint ahogy érezzük az éhséget, ha kenyérre van szükségünk?


Hét évvel ezelőtt mikor még katekumen voltam, rögtön az első alkalommal hitoktatónktól azt a feladatot kaptuk, hogy egyik nap 24 órán keresztül ne igyunk. Kicsit furcsálltam a dolgot, de nem kételkedtem: biztosan van értelme, úgyhogy egyik nap rászántam magam erre a házi feladatra és megcsináltam. Tisztán emlékszem, hogy május közepe volt, egy forró szerdai nap, suliba kellett menni, muszáj volt hát bevergődnöm a városba aznap is. A májusi hőségtől a városi betondzsungel öntötte a meleget, a forróságtól vibrált a levegő, a vonaton akkor még nem volt légkondi, csak fülledt meleg. Iszonyúan szomjaztam. Mit megadtam volna egy korty vízért! Még ma is emlékszem mennyire kívántam egy csepp vizet. A pályaudvaron ott állt a kút, csobogott belőle a friss, tiszta víz. El kellett mennem mellette úgy, hogy nem nyelhettem le egy csepp vizet sem belőle. Hiába ettem almát tömegével, az nem ugyanaz. Csak pótlék volt minden, de semmi sem helyettesítette a vizet.
Ez volt a feladat lényege is: tapasztaljuk meg az igazi szomjúságot és érezzük meg, hogy így kell mindig szomjaznunk Isten után is, mert egyedül Ő üdítheti fel a lelket, semmi más.
Éreztük már ezt a lelki szomjúságot, szárazságot, ezt az Úr utáni vágyat, amelyet a lelkünkbe oltott? Ezt csak Ő töltheti be, valahogy mégis nehezen vesszük észre.

Érdekes, hogyha nem veszünk magunkhoz ételt, azt böjtnek hívjuk, de ha Isten igéjét mellőzzük, az miért nem számít veszélyes böjtnek, amit néhány napnál tovább nem szabadna csinálni, mert pusztítóbb, mint bármi más? Hiszen kiszárad, cserepessé válik a lélek és a repedéseken át út nyílik a gonosznak.
Ha valaki éhségsztrájkba kezd, arra felfigyel a világ, hogy önszántából tönkreteszi saját fizikai testét, de ha az emberek lemondanak és mellőzik Isten igéjét, arra miért nem figyelünk fel, azt miért nem akarja a világ orvosolni? Hiszen az utóbbi sokkal veszélyesebb, ahogy Jézus is mondta: "Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!" (Mt 10,28)
Teljesen igazak ezek a szavak ma is, hiszen látjuk a világban az Isten nélkül boldogulni akaró, vergődő, jóllakottan is éhező társadalmat, mintha csak mocsárban vergődnének, ahonnan csak Isten igéje húzhatja ki őket. Mégsem fogadják el az Élet Kenyerét, és mindannyiszor képesek nemtörödömséggel vagy akár gúnyolódással elmenni az Élet vizét csobogtató kút mellett, pedig egyértelmű és teljesen világos az Úr szava: "Nemcsak kenyérrel él az ember..."

De ne bíráljuk a társadalmat! Inkább nézzünk magunkba: esszük az Élet kenyerét mindennap? Az Élet vizével üdítjük fel lelkünket napról napra? Felismertük az Ige fontosságát? Méltó helyet foglal el az életünkben nap, mint nap? Rendszeresen olvassuk a Szentírást, járunk misére akár hetente többször is? Vagy hittanra, keresztény közösségbe, ahol az Úrról beszélhetünk? Érezzük az Ige isteni erejét? Érezzük a szomjúságot utána?

Látjuk hát, hogy nem élhetünk Ige nélkül, de tudjuk azt is, hogy nem élhetünk kenyér nélkül sem. Igaz, erre van ellenpélda is, például Marthe Robin, aki 50 keresztül csak Oltáriszentséget vett magához.
Próbáljuk ki egyszer mi is, akárcsak pár napig vagy egy hétig kenyér nélkül csak Isten igéjén, ahogy Jézus is tette a pusztában! Én is próbáltam már: egy hétig csak vizet, teát vettem magamhoz és magát az Urat a mindennapos szentmisében, imában, szentírásolvasással. Teljesen más értelmet nyer így az ima, felértékelődik a szentmise és az Úr Igéje is. Miért? Mert csak az Úr szavával és az Eukarisztiával táplálkozunk. Rájövünk, hogy több élet van ebben, mint a kenyérben.

A Szentírás egyébként nem hangsúlyozza, hogy egyik fontosabb lenne, mint a másik, mindkettőre ugyanúgy szükségünk van, meg kell találnunk hát az egyensúlyt a testi és a lelki táplálék között. Gondoljunk bele mennyi időt töltünk bevásárlással, főzéssel, ételkészítéssel, evéssel. Minimum ugyanennyi időt az Úrnak is kéne adnunk az imában, szentmisével, Szentírásolvasással... Megtesszük-e ezt?

Related Posts with Thumbnails