"Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik."
(Mt 4,4)

A lelkek emlékezete, vagyis a Halottak napja (1. rész)

2009. október 30., péntek 9:57 By Szamóca , In

Több, mint ezer éve ünnepli az Egyház a Halottak napját, mégsem ismerjük pontosan az ünnep eredetét, lényegét, keresztény szokásait, hagyományait. Ma már annyira elmosódtak a határok a keresztény és a pogány szokások között, hogy érdemes átnéznünk röviden miről is van szó, hogy keresztényként miért és hogyan ünnepeljük halottainkat ezen a napon.

A szentek ünneplését Szír Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János már a 4. században említették írásaikban, amelyet akkor még május 13-án ill. pünkösd utáni első vasárnap tartottak. Ez a vasárnap egyébként a görög egyházban ma is a szentek vasárnapja.
Az ünnepet 741-ben III. Gergely pápa november elsejére tette át, a kelta újév napjára, amely leginkább a pogány szokásokra és a ma elterjedt Halloween erdetére vezethető vissza, ugyanis úgy vélték, hogy ezen az éjszakán az elmúlt évben meghaltak lelkei visszatérnek és összezavarhatják az élők életét. Sok szokás emiatt alakult ki, például, hogy a szellemeknek ételt és állatokat áldoztak, tüzet gyújtottak, hogy elűzzék őket. Valószínűleg e pogány szokás felszámolása miatt került ez az ünnep november elsejére és már nemcsak a vértanúknak, de a pápa ezt napot „minden tökéletes igaznak” szentelte, azoknak, akik erkölcsös, mélyen vallásos életük eredményeként üdvözültek, és a katolikus hit szerint haláluk után a mennyországba jutottak.
Majd 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely pápa engedélyével hivatalosan is elismerte ezt az ünnepet és 844-től a Mindenszentek egyetemes keresztény ünnepé lett.
A Halottak napját viszont csak 998 óta tartják november 2-án, amikor is Odilo clunyi apát a clunyi anyaegyház alá tartozó bencés házakban bevezette, hogy a mindenszentek ünnepe után emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Ez nagyban összefügg a a század végi szorongásos hangulattal, mely a világ végét 1000-re várta és igyekeztek az elhunytak szellemeivel jóban lenni, ami elsősorban a lélek hallhatatlanságának tana miatt kerülhetett előtérbe, ami még a 2. században terjedt el. Korábban ugyanis nem hittek a lélek halhatatlanságában, de ezután a temetési szokások is megváltoztak és a 2. századból ered az a gyakorlat is, hogy a keresztények mécsest vagy fáklyát gyújtottak a sírnál, amivel azt fejezték ki, hogy a lélek él, halhatatlan és hiszik a test későbbi feltámadását.
Az ünnep az ezredforduló után is megmaradt és egyre inkább elterjedt a 11. században a bencések hatására, azonban csak a 14. században vált hivatalossá, olyannyira, hogy ma már az evangélikusok és az unitáriusok is hivatalosan elismerik. A reformátusok csak szokásjog alapján a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről, de ünneplik az anglikánok is, az ortodox kereszténységben pedig több (számszerint négy) halottak napja is szerepel egy évben.


Erre az ünnepre azért volt szükség, mert a keresztény gondolkodás szerint a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban bűnhődik és üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők könyörögnek érte, ahogyan a Szentírásban is olvashatjuk: „Szent s jámbor gondolat… a halottakért imádkozni…, hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,44-45) Az ünnep célja tehát a halottakért való imádság, azaz a küzdő egyház (az Egyház Földön élő, kísértésekkel és ellenségekkel harcoló része) ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben időző lelkekre, a szenvedő egyházra. Mindenszentek ünnepén a dicsőséges egyházra, azaz az üdvözült lelkekre emlékezünk, ezért ez a két ünnep az Egyház egységének nagy ünnepe is, mert Jézus Krisztusban válhatunk mindannyian eggyé, ez kapcsol össze bennünket, vagyis az egységre is figyelmeztet ilyenkor az Egyház, hogy halálunkban valamennyien ugyanazzal a Krisztussal találkozunk és mindenkit ugyanúgy ítél meg az Úr (vö Mt 25,32).

A keresztény szokások mellett természetesen mindig is megvoltak egyes népcsortoknak, mint ahogy nekünk is a halottaskönyvei, hiedelmei és szokásai, amiből nagyon sok a mai napig fennmaradt. Például a néphit szerint halottak napja előtt meg kellett tisztítani és rendbe rakni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. Sok helyen gyertyát gyújtanak a sírokon is, hogy az ilyenkor hazalátogató elhunytak a gyertyák fényénél visszataláljanak a sírba. Sokfelé szokás volt például az is, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, a bukovinai magyarok körében még a temetőbe a sírokra is tettek ennivalót, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén is mindönszentek kalácsa vagy kóduskalács néven kalácsot ajándékoztak a szegényeknek, hogy ők is imádkozzanak a család halottaiért ill. a szegényeknek osztott étel vagy alamizsna a halott megvendégelésének módosult, keresztényi változata.
A székelyek Isten lepénye vagy halottak lepénye néven sütötték ugyanezt és a templom előtt gyülekező szegények között osztották szét, akik ennek fejében a család elhalt tagjaiért imádkoznak. Úgy tartják, hogy a halott ilyenkor elmegy hozzátartozói kapujához, és ha a szegénynek nem adnak alamizsnát, sírva távozik. Hasonlóképpen él ez a hagyomány több más faluban is.
A szegények megvendégelésének másik oka, hogy a szegény szenvedő lelkek üdvösségének ügyét a jámborsági hagyomány a szegények, koldusok istápolásával érezte legméltóbban szolgálni: leginkább, legünnepélyesebben temetés alkalmával és Halottak napján, amit ma halottak napi alamizsnának hívunk.
Csíkszentdomonkoson külön helyen gyújtottak gyertyát az elfelejtett lelkeknek, Zentán a család minden tagja gyújtott egy-egy gyertyát és azt tartották, hogy akié először leég, az hal meg leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.
Többfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közötti éjszakán a halottak miséznek a templomban és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni, ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségekben ezen a héten (azaz a halottak hetén) nem volt szabad dolgozni, meszelni, mosni, földmunkákat végezni, hogy ne zavarják a halottakat, ezért ilyenkor „csak” őröltek, kukoricát morzsoltak és így a halottak napi szokások közösségi élménnyé formálódtak, ahol együtt beszélhették át a lelküket nyomasztó terheket, gondokat.

Ma is sokat megtartottunk ezekből a szokásokból, de erről részletesebben majd a 2. részben.

A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó novemberi számában is:


0 megjegyzés:

Related Posts with Thumbnails