Áldott karácsonyt!
Ezt a gyönyörű szentképet a tegnapi roráte mise végén kaptuk az atyától.
Ezzel kívánok mindenkinek áldott, szeretetteljes és békés karácsonyt!
Ma hajnali prédikáció
"Valahol olvastam múltkor, hogy nincs értelme annak a napnak, amelyen nincs kereszthordozás...
Ezért áldás a szentmise, mert oda nem üres kézzel megyünk, mert ott letehetjük gondjainkat, problémáinkat Isten elé és kérhetjük, hogy fordítsa javunkra, mert minden javukra van azoknak, akik Őt szeretik."
(Részlet Doki atya ma reggeli prédikációjából)
Kép a Vasárnapi üzenet blog oldaláról.
Ma hajnali prédikáció
Ma reggel az atya prédikációja elején elmesélt egy történetet:
Egyik éjjel kigyulladt egy családi ház, ahonnan szerencsésen mindenki kimenekült, a kisfiút kivéve, aki az emeleti ablakból kiabált édesapjának segítségért. Bemenni már nem lehetett érte, ezért az apa ugrásra biztatta a kisfiát, hogy majd ő elkapja. A fiú egy darabig habozik, majd rászánja magát az ugrásra és néhány pillanat múlva már édesapja karjaiban találja magát.
"Itt már nem lehet hitetlenkedni, itt már nem elég a gyermeki hit, nekünk magunknak kell ugrani, de úgysem eshetünk mélyebbre Isten tenyerénél, mert Ő elkap és megtart bennünket.
Ahogy ez a kisfiú bízott az édesapjában és mert ugrani, úgy kell nekünk is az életünket Jézusra bízni. Hagyjuk magunkat szeretni, engedjük magunkat megváltani."
(Részlet Imre atya ma reggeli prédikációjából)
Kép a Hajdú Online oldaláról.
Ma hajnali prédikáció
"Jézus sem azért volt boldog, mert nem érte szenvedés, nem azért volt boldog, mert semmi gondja sem volt.
Jézus azért volt boldog, mert mindig az Isten közelében volt... Ez legyen a mi boldogságunknak is az alapja."
(Részlet Szűcs Balázs atya ma reggeli prédikációjából)
Kép a Havanna csoport oldaláról.
Gyónás a gyónásról...
Szóval, az úgy volt, hogy a gyónás meg én sosem voltunk jó barátságban...
Az egész ott kezdődött, hogy 19 évesen gyóntam először a keresztelőm előtt és csak előtte néhány hónappal hallottam először erről a szentségről.
Az első gyónásom maga volt a rémálom. Soha azelőtt én még pappal nem beszéltem, igazából nem is láttam papot közelről. Nevetségesen hangzik, de nagyon furcsa és különleges embereknek gondoltam őket és kicsit tartottam is tőlük. Ráadásul azelőtt soha senkivel nem kellett a bűneimről beszélnem, most pedig egy pappal... Már a gyónás előtt két héttel összeszorult a gyomrom az egésztől, ha csak eszembe jutott, hogy gyónnom kell menni, pedig nagyon kedves, aranyos pap bácsival egyeztettem le első gyónásom időpontját. Nem is gyóntatófülkében, hanem a saját szobájában fogadott, hogy ne érezzem feszélyezve magam. Pedig a kezem-lábam remegett, a tenyerem izzadt és legszívesebben elfutottam volna, ha nem vonszolnak oda és tartanak ott erőszakkal az ismerőseim.
Nem volt kínos a helyzet, nem volt semmi meg nem értettség, vagy egyéb, amitől tartottam, jót beszélgettünk a pap bácsival, mégis olyan érzéssel jöttem ki, hogy először és utoljára csináltam végig ezt a tortúrát. Irigykedve gondoltam azokra a gyerekekre, akik úgy nőnek fel, hogy megszokták a gyónást, de ez nekem annyira idegen és kellemetlen, annyira kikészített idegileg, hogy még hetek múlva is rossz érzéssel gondoltam vissza erre az eseményre. Olyannyira, hogy tényleg nem is mentem utána egy jó darabig; tartottam a gyónástól, mint a tűztől.
Később megismertem a férjemet és tőle hallottam először, hogy húsvét előtt legalább évente egyszer kötelező a gyónás. Tőle kaptam lelkitükröket is a felkészüléshez és nagy nehezen rávett, hogy elmenjek megint. Szörnyű élmény volt ismét, bár nem tudnám megfogalmazni, hogy miért. Első gondolatom az volt, hogy valószínűleg az én készülékemben van a hiba, valamit biztosan rosszul látok vagy nem értek a gyónással kapcsolatban, úgyhogy rengeteg könyvet elolvastam a témában, sokakkal beszéltem ezügyben és ámulva hallgattam az olyan véleményeket, hogy vannak, akik szeretnek gyónni, mert olyan jó érzés, hogy az Isten megbocsát, és milyen ajándék, hogy a gyóntatófülkében letehetjük a terheinket, bűneinket és megtisztulva, felszabadulva, könnyedén léphetünk ki a fülkéből, hogy minden gyónás alkalmával új esélyt kapunk az Úrtól, hogy tiszta lappal kezdhetünk.
De jó, hogy vannak, akik így érzik!
Mert ezt mind én is tudom, de nem érzem és erőszakkal tudnak csak rávenni a gyónásra. Utána pedig ahelyett, hogy könnyedén lépnék ki a fülkéből, mindig azt érzem, mintha még plusz terhet kaptam volna és hiába rohanok hazáig, hogy valahol magam mögött hagyjam, nem sikerül ettől a plusz tehertől megszabadulni. Utána még hetekig nyomja a vállam, imádsággal sem tudok megszabadulni tőle és ha visszagondolok a gyónásra, mindig görcsbe áll a gyomrom és remegni kezd a kezem. Pedig próbálom rávenni magam, hogy visszagondoljak rá, hogy felismerjem, mi az, ami miatt ez ennyire nem megy nekem...
Éreztem én is a gyónás fontosságát, tudtam, hogy Jézus alapította szentség, hogy nem a papnak gyónok, hanem az Istennek. Éppen ezért elmentem újra és újra, de a helyzet még rosszabb lett: egyre nagyobb ellenérzésem volt a gyónással kapcsolatban, már magától a szótól is kirázott a hideg. Már az is megfordult a fejemben, hogy milyen jó a reformátusoknak, hogy nem kell gyónjanak és megszabadulnak ettől a tehertől.
Igen, tehernek éreztem...
Ekkor gondoltam először arra, hogy gyónás csak nálunk, katolikusoknál van - talán nem véletlenül. A többi keresztény vallásból valahogy kimaradt minden, ami az embernek kellemetlen vagy nehéz. Nem rosszindulatból mondom, de azt hiszem, mindegyik más keresztény vallás könnyebb, mint a katolikus. Mi mégis gyónunk... Mert Jézus így rendelte, mert Ő így akarta... Miért akarta így? Hát valószínűleg nem azért, hogy minden egyes alkalommal így szenvedjük tőle, mint ahogy én is. Be kellett látnom, hogy a gyónás hatalmas kegyelem, hatalmas lehetőség számunkra, amellyel élnünk kell, amikor csak lehet. Hiszen a gyónás is szentség, egy útjelző az Életnek nevezett úton, újabb esély a szeretetre, a Jézussal való találkozásra, néhány csepp az örök élet italából, szeretetteljes ölelés az Istentől, iránymutatás az Ég felé...
Megértettem hát, hogy gyónni jó - de még mindig nem ezt éreztem. Elmentem mindig nagyböjtben, előfordult, hogy adventben is, de többször nem voltam hajlandó. Elmentem több paphoz is, mindig másnál gyóntam, aztán valaki azt javasolta, hogy inkább próbáljam meg, hogy mindig egynél gyónok. Aztán lett lelkivezetőm is másfél évre, akkor csak hozzá jártam. Próbálta ő is megszerettetni velem a gyónást, el is mondta, hogy jó lenne havonta gyónni. Többször javasolta, hogy próbáljak elvonatkoztatni a gyónástól, csak beszélgessünk, ahogy mindig is szoktunk, csak most a bűneim legyen a téma. Az ötlet nem volt rossz, de azért a feloldozásnál csak előkerült a lila stóla és csak gyónás-szaga volt a dolognak, úgyhogy már remegett is a kezem és már a lábamban volt, hogy el kéne innen szaladni megint, nem megy ez nekem.
Végül beletörődtem, hogy tényleg nem megy. Próbáltam a gyónásra való felkészülést komolyabbá, meghittebbé, figyelmesebbé, imádságosabbá tenni, próbáltam nagyobb bűnbánattal gyónni, vagy már próbálkoztam azzal is, hogy a bűneimet egy kis papírra leírva magammal viszem, vagy a gyónás menetét kinyomtatva és kezemben tartva lépek a gyóntatófülkébe, hogy zavaromban el ne felejtsem mit kell mondani, hogy még ez se legyen kellemetlen.
Tényleg mindent megpróbáltam, de akkor is nagyon kellemetlennek, szégyenteljesnek és tehernek éreztem a gyónást, de mentem mindig becsületesen - muszájból. Elkönyveltem magamban, hogy ez nekem nem megy, sosem fogom megérezni, milyen az, amikor az Isten megbocsát, sosem fogom megérezni, hogy milyen a terhet lerakva, könnyű lélekkel kilépni a gyóntatófülke ajtaján. De talán nem is kell mindig ezt érezni, talán nem is ezen múlik az egész. Nem lehetünk mindig olyan lelkiállapotban, hogy átéljük a gyónás szépségét. Ha ennyire nyitottak lennénk az Isten szeretetére, akkor minden szentmisén az örömtől zokogva kéne részt vennünk. Mi mégis ott ülünk csendben, el-elkalandozó gondolatokkal, Jézus mégis minden szentmisén közénk jön és nekünk adja magát. Ilyen a gyónás is: nem érzem át a lényegét, de attól még érvényes, attól még az Isten ugyanúgy részesít megbocsátó szeretetében... Éppen ezért elmegyek gyónni újra és újra, mert nem érzem ugyan, de hiszem, hogy ott Jézus vár engem és vele találkozom...
Most adventben is már hetek óta görcs van a gyomromban, hogy ismét gyónni kell. Már meghallom a szót, hogy advent, vagy nagyböjt, és már gyónással kapcsolatos rémképeket látok. Most is igyekeztem szalasztani, amíg lehet, de ma már el kellett menni, hiszen hamarosan karácsony és jobb hamarabb túllenni rajta, mert az idegességtől már varázsát veszti az advent, úgyhogy ma volt a nagy nap.
Reggel tiszta ideg voltam, útközben a lábam remegett, a vonaton még ötször átolvastam azokat a sablon mondatokat, amiket mondanom kell, vetettem néhány pillantást a bűnlistára, lejátszottam a fejemben, hogy hogyan fogom elmondani őket, elrendeztem minden cetlit, szöveget, ami kelleni fog közben, egy írólap méretű papíron, hogy minden együtt előttem legyen, ne kelljen lapozgatni és szüntelenül imádkoztam, hogy csak ne azzal a szörnyű kellemetlen érzéssel kelljen ismét kijönnöm utána, ami miatt hetekig gyóntatófülke környékére sem megyek és ami miatt iszonyú rossz érzés fog el, ha csak visszagondolok rá.
Mert a legutóbbi gyónásom húsvétkor ilyen volt.
A legrosszabb, amit eddig megéltem, pedig egy kedves, szimpatikus papnál gyóntam, akit elég jól ismertem. Mise közben gyóntatott és elég nehezen hallottam, amit mond. A feloldozást még hallottam, de utána olyan furcsát mondott, amire nem tudtam mit kéne felelnem, vagy kell-e egyáltalán valamit mondanom, vagy mehetek-e. Úgy éreztem, hogy vége van, mert a gyóntatófülkében ki volt írva ugyan a gyóntatás menete, de hirtelen átfutottam és ilyen rész nem volt benne. Vártam kicsit, közben ötször leizzadtam, kivert a víz, de semmit nem mondott a pap. Talán vissza is kérdeztem valamit, hogy mit kéne mondanom, de erre már nem emlékszem, csak arra, hogy elköszöntem és szó szerint kirohantam a templomból. Hazafelé még eszembe jutott, hogy a bűnbánati részt sem mondtam el és nem emlékeztem a penitenciára sem. Hetekig nem mertem a pap szeme elé kerülni, még misére is máshová mentem emiatt. Nagyon megviselt az eset. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, talán nevetségesnek hangzik, amiről írok, de nekem ez nagy probléma, amit évek óta nem sikerült megoldanom.
Szóval, elmentem ma is gyónni...
Néhány napja múlt, hogy pontosan hét évvel ezelőtt kereszteltek meg. Remegő kezemben szorítom a papírjaim és úgy lépek be a gyóntatófülkébe. Letérdelek, de a lábamban, a kezemben is görcs van, úgy feszülnek az izmaim, mint egy rövidtávfutónak verseny közben. Ha most futni kéne, világrekordot futnék 100 m-en.
Egy ismeretlen, idős és nagyon kedves pap van a másik oldalon. Minden bűnömre mond néhány szót, van véleménye és tud hozzászólni segítőszándékkal, van jó ötlete, tanácsa, hogy mit lehet ellenük tenni. Emiatt azzal a néhány bűnnel elég sokáig vagyok bent, mégsem érzem azt, hogy ki akarnék rohanni innen. Míg ő beszél, érzem, ahogy alábbhagy a feszülés az izmaimban. Végül úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva menetrendszerűen megbánom a bűneimet, feloldoz, elköszönök és legnagyobb csodálkozásomra már vége is. Nem kaptam a szokásos teherből, a nyomasztó rossz érzésből, nem érzem úgy, hogy meg akarnék fulladni. Könnyedén állok fel és ugyanilyen könnyű lélekkel, szeretetben megerősödve lépek ki a gyóntatófülkéből és hirtelen mintha minden fényben úszna és egy gondolat nyilall belém: "túláradt a kegyelem..." (Róm 5,20b).
Most tényleg leraktam a bűneimet és éreztem az Úr megbocsátó szeretetét, éreztem a közelségét, ahogy megsimogat és érintésétől megtisztul a lélek. A kegyelem állapotában szinte megszédültem ettől az érzéstől és leroskadtam az első padra, ami az utamba került...
Lassan visszamentem a templomba, részt vettem a mise hátralévő részén, amit még sosem láttam ennyire szépnek...
Hét év kínkeserves gyónás kellett ahhoz, hogy ma a templomból kilépve azt tudjam mondani: egy hónap múlva ugyanitt...
Köszönöm, Istenem...
Kép a Metropolita oldaláról.
Mai homília
Ezekkel a szavakkal zárta a pap a mai homíliát:
"Ne engedjétek, testvérek, hogy belefojtsanak benneteket mindenféle vörösiszapba! Ne engedjétek, hogy a világi zajok megzavarják hallásotokat Isten szelíd hangja iránt!
Adjon nektek az Isten látó szemet, halló fület és erőt a szeretetre és a reménységre! Ámen."
Kép innen.
Jézus az aluljáróban
Ma délután a Kálvin téri aluljárón siettem át a metróhoz.
Pár lépést tehettem, amikor megállít egy megtört, halk szavú nő és tartja a piszkos markát. Gyorsan végignéztem, de nem tűnt koldusnak. Kicsit koszos volt, nagyon fáradt, talán még volt is hová hazamennie, de látszott, hogy tényleg nagyon szegény. Az arcáról lerítt a szégyen, hogy neki itt most alamizsnára kell tartania a markát és elviselni, ahogy elmennek mellette és átnéznek rajta azok, akiknek az Úr kegyelméből még van mit enniük.
De nem volt időm ezen gondolkozni, csak automatikusan odavetettem neki is, amit ilyenkor szoktam:
- Nekem sincsen, ne haragudjon. Viszontlátásra." - és siettem tovább, de még hallottam, ahogy végtelen fájdalommal és bánattal a hangjában reménytelenül maga elé mormogja:
"- Kaja is jó."
Na, ez szíven ütött.
Régebben mindig volt nálam néhány kifli vagy szendvics ilyen esetre, ha bementem a városba. Mindig örömmel adtam adtam ezeket az ételeket azoknak a koldusoknak, akik megállítottak, de miután többször kigúnyoltak emiatt és hozzám vágták, hogy mit képzelek, hogy ételt adok nekik, amikor pénzre van szükségük, leszoktam róla.
Ezt a nőt viszont most tényleg megsajnáltam.
Ez a nő tényleg éhes volt, és tényleg nem volt mit ennie. Éhezett... Ott a sok büfé és pékség között, a jóllakott, elhízott, rohanó és pénzüktől pöffeszkedő emberek között a város közepén éhezett... Felfoghatatlan számomra, hogy a 21. században, a bőség századában a túltermelésről híres Európában, Budapest belvárosában ez az ember éhezik.
És akkor már az sem igaz, hogy nekem sincsen...
Hirtelen átvillant az agyamon, hogy hazamegyek és ott vár néhány kiló alma a spejzban, a hűtő tele van zöldséggel és van néhány főtt krumpli is a sütőben, ami a vacsorából maradt. Elég szerény lakoma, de jól lehet lakni vele és mindig van. Istennek legyen érte hála, még sosem kellett éheznem. Ha szegényesen is, de mindig megvolt a napi betevő falat.
Átkutattam a pénztárcám, de minden aprót összekaparva is csak 600 forint volt nálam. Ekkora összeggel tudtam elindulni otthonról, hogy bejöjjek a városba és ebből még haza kell mennem. Maradna 240 forint, amit oda tudnék adni. Az utolsó fillérjeim... Képtelenség. Inkább tovább siettem.
Befordultam a metróhoz és látom a pékségben, hogy egy kisebb pogácsa 120 forint. Milyen jól lakna ez a nő két ilyen pogácsával! Milyen jól esne neki ez a pár falat, hogyha tényleg annyira éhes. Milyen jól fog esni nekem is az a pár szem főtt krumpli, ha hazaérek. Igen, nekem van hová hazamennem, de ő talán itt alszik valahol...
Már léptem is oda a pékséghez, amikor hallom:
"-Nehogy ráköltsd az utolsó forintjaidat is! És ha 5-10 forinttal drágult a vonaljegy vagy a vonatjegy, már nem fogsz tudni hazamenni."
Megijedtem. Tényleg jártam már így és szörnyű volt, hogy a jegykiadó automatánál kellett néhány forintot kuncsorognom az emberektől. Nem költhetem el az utolsó forintjaimat! Azt hiszem, valami ilyesmit súghatott az almafán tekergő kígyó is Évának, most viszont tényleg igaza van. Igaza van? Nem, a gonosznak sosincs igaza, akármilyen őrültség legyen is az, amit Jézus kér, úgyhogy már kértem is a két pogácsát a pultnál bízva abban, hogy az Úr majd gond nélkül hazavezet.
Míg csomagolták a pogácsát, előkotortam és odaadtam az utolsó forintjaimat is a kasszánál, amikor eszembe jutottak Jézus szavai az evangéliumból: "Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más." (Lk 21,3)
A pogácsa nagyon friss volt, még érezni lehetett, hogy meleg és most sült.
Meglepően hűvös volt a délelőtt, ez a szegény nő biztosan nagyon fog örülni a meleg péksüteménynek.
Visszamentem és láttam, hogy még mindig ott áll az aluljáró közepén az emberek közömbös és rohanó tömegében. Mintha csak megérezte volna, hogy felé igyekszem, megfordult, egyenesen rám nézett, én meg már messziről nyújtottam felé a pogácsákat. Hogy felderült az arca, még a szeme is mosolygott, ahogy hálálkodott a meleg pogácsákért!
Átnyújtottam neki és hirtelen Jézus állt előttem: "Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek..." (Mt 25,40)
Kép a Csipetnyi só oldaláról.
Szentmise előtti ima
Hétvégén az egyik szomszéd faluban, Pilisszántón voltunk szentmisén, ahol a hívek mindig közösen imádkoznak a liturgia előtt. Ezt az imát még sosem hallottam, de nagyon mélyen érintett, hogy a templomba már megérkezettek imájukba foglalnak minden, különböző okokból távol maradó testvért és felebarátot.
Az imát leírtam és megosztom veletek is. Imádkozzátok ti is szentmise előtt!
"Jóságos Istenem, áldd meg azokat, akik már itt vannak a templomban,
oltalmazd azokat, akik úton vannak a templom felé,
Bocsáss meg azoknak, akik készülődnek, de sohasem érnek ide
és légy irgalmas azokhoz, akik sohasem készülődnek a templomba.
Ámen."
A kép a Pilisszántói sziklakápolnánál készült a 2008-as csíksomlyói búcsú szentmiséjével párhuzamosan, Szántón szervezett zarándoklat és mise alkalmával. Háttérben a falu.
Viccek
Az Úr mindig vidámnak és boldognak szeretne látni bennünket, segítségképpen néhány kedves keresztény viccet olvashattok alább. :-)
"Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek."
(Fil 4,4)
Hazugság
Így szól a pap a hívekhez:
- Jövő héten a hazugságról fogok prédikálni. Hogy megértsétek, miről is van szó, olvassátok el Márk evangéliumának 17. részét.
A következő vasárnap a szószékre lépve megkérdezte a híveket, hányan olvasták el Márk evangéliumának 17. részét. A templomban minden kéz a magasba emelkedik.
- Márk evangéliuma csak 16 részből áll - mondja a pap ravasz mosollyal az arcán. - Most pedig hallgassátok prédikációmat a hazugságról!
Asztali áldás
Egy család vendégül lát egy házaspárt. Vacsora elott, az asztalnál ülve a házigazda anyuka odafordul hatéves kislányához, és azt mondja:
- Szeretnéd most te mondani az asztali áldást?
- Nem tudom, mit kell mondani - feleli a kislány.
- Csak mondd azt, amit én szoktam.
A kislány lehajtja a fejét és ezt mondja:
- Istenem! Mi a fenének hívtam ennyi embert vacsorára?
Tünetek
A gyerekek arról tanulnak hittanórán, hogyan teremtett Isten mindent, beleértve az embert is. Jancsit nagyon érdekli a történet, főként az a rész, amelyik arról szól, hogy Évát Ádám bordájából teremtette az Úr. Pár nappal később egy délelőttön anyukája látja, hogy Jancsi még mindig az ágyban fekszik, látszólag betegen.
- Mi a baj, Jancsi?
- Hát... Fáj az oldalam... Azt hiszem, feleségem lesz.
Ima
Négy szerzetes ül egy szobában, egy bencés, egy domonkos, egy ferences és egy jezsuita, mindegyik kezében a breviáriuma, mondják az esti zsolozsmát. Egyszer csak kialszik a lámpa. Mi történik?
A bencés folytatja tovább, ő fejből is tudja az imát.
A domonkos prédikálni kezd a sötétségről és a világosságról.
A ferences köszönti sötétség testvérünket, majd fohászkodni kezd Istenhez, hogy legyen ismét világos, és egyszer csak világosság lesz.
A jezsuita közben ugyanis kicserélte a biztosítékot.
5 Miatyánk
Meggyónt a paraszt, a pap feloldozza, és rendel öt Miatyánkot penitenciának.
A paraszt elköszön:
-Viszontlátásra, atyám!
-Szervusz, fiam.
-Viszontlátásra, atyám!
-Szervusz, fiam.
-Viszontlátásra, atyám!
-Mondd, fiam, te hülye vagy?
-Látja, atyám, háromszor köszöntem, és már hülyének néz. Mit fog szólni az Úristen öt Miatyánkhoz?
Van remény!
Olga nővér a zárdaablaknál ül, s az otthonról kapott levelet bontogatja. Talál benne egy tízdollárost. Lenéz az ablakból és meglát egy magába roskadt férfit tépett papírok között, aki a lámpaoszlophoz támaszkodva álldogál. Olga nővér gyorsan ráírja egy darab papírra: "Van remény - Olga nővér".
Becsomagolja a tízdollárost és ledobja az ember lába elé. Az felemeli, majd értetlen arccal megbillenti a kalapját, és elmegy. Másnap szólnak a nővérnek, hogy egy ember mindenáron beszélni akar vele.
Olga lemegy a kapuhoz, és ott találja a tegnapi embert, aki szó nélkül átnyújt neki egy köteg bankjegyet.
- Hát ez meg mi? - kérdezi a nővér.
- Hatvan dollár. A nyereménye. Van Remény öt az egyhez befutott.
Apácák az úton
Két apáca megy az úton egy kocsival. Egyszer csak kifogy a benzin, ezért bemennek egy közeli farmra kérni egy keveset. A farmer, mivel nem talál más edényt egy régi bilibe tölti nekik a benzint. Az apácák visszamennek az autóhoz, és éppen töltik bele az újonnan szerzett üzemanyagot, amikor arra megy egy rabbi és így szól:
- Nővérek, igaz, hogy a vallásukkal nem értek egyet, de a hitüket azt igazán csodálom!
"Vegyétek a Szentlelket!" (Jn 20,23)
Pünkösd ünnepe szorosan összekapcsolódik a Húsvét ünnepével, mint ahogyan a Szentlélek eljövetele Jézus feltámadásával. Húsvét Pünkösd ünnepében teljesedik ki igazán, amint Jézus ígéretét beteljesítvén elküldi az apostolokra a Szentlelket.
A zsidóknál pünkösdkor Sávuót ünnepe van, ami a Tízparancsolat kinyilatkoztatásának, vagyis a lélek szabadulásának ünnepe, amikor a lélek ünnepel elsősorban. A Pészah ünnepe, a zsidó húsvét az egyiptomi fogságból való szabadulás, azaz a fizikai szabadulás ünnepe és ez csak Sávoút ünnepével, a lélek szabadulásával válhatott teljessé, ahogyan nálunk is a feltámadás öröme csak a Szentlélek erejében válhatott teljessé.
A Szentlélek a harmadik isteni személy, az Atyát és a Fiút összekötő isteni szeretetet. Általában a háttérbe húzódva, csendben munkálkodva fejti ki csodálatos teremtő, átalakító és egyesítő erejét. Ha jobban megfigyeljük, a Szentírásból kiderül, hogy minden nagyobb eseményen ott munkálkodik az emberekben. Jelen van már a teremtésben, de még az ember megalkotásánál is az élet leheleteként, amit az Úristen lehelt az emberbe, hogy élhessen. Ott van a Lélek az egész Ószövetségen át a próféták szavaiban, hiszen „Ő szólt a próféták szavával.” Jézus a Szentlélek teremtő erejéből lett emberré, ahogyan a Szentírás mondja Máriáról, hogy „…a benne fogant élet a Szentlélektől van!” (Mt 1,20) Ez a Lélek keni fel később Krisztust, ez a Lélek árad Jézus tanításai, gyógyításai által és ez a Lélek támasztja fel Őt a halálból.
Ez a Lélek van jelen minden szentmisében is, amikor átalakító ereje által az egyszerű ostyából és borból Jézus szent teste és vére ragyog fel a pap kezei között e szavakra: „Áraszd le rá Szentlelkedet, hogy számunkra a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére legyen.” Ez a Lélek van jelen a megbérmáltak százezreiben, akiket a Szentlélek olajával kentek fel, hiszen már Keresztelő Szent János is megmondta: „Én vízzel keresztellek, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket." (Mk 1,8)
Ez tehát a Pünkösd üzenete a mai világnak: a Szentlélek ugyanúgy közöttünk van ma is, ahogyan a prófétákkal, Máriával, Keresztelő Jánossal és Jézussal is volt. A Szentlélek ugyanúgy árad ránk is, ahogyan az apostolokra kiáradt az első pünkösdkor, ugyanúgy formál és alakít bennünket, ahogy az apostolokat alakította, Ő az aki közbenjár értünk Istennél, aki segít bennünket helyesen imádkozni, Ő az erő a kísértések idején.
A szél ma is ott fúj, ahol akar.
A Szentléleknek ma is emberi életeket és lelkeket átalakító hatása van. Ha akarjuk és kérjük, minket is átjár, átalakít, formál ugyanaz a Lélek, amelyik húsvétkor feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz a Lélek, amelyik a szentmisében Jézus testévé és vérévé képes változtatni a kenyeret és a bort. Ha egy egyszerű ostyával ekkora csodára képes, mit tehet a mi szívünkben, ha hagyjuk?
A Lélek zúgása nyomán születik a hit, az ő átalakító, megszentelő ereje van jelen minden megtérésben, hogy újjászülessünk a Lélektől. Az Ő ereje segít megbocsátani akár hetvenszer hétszer is, az Ő nyomán fogan szívünkben Jézus, az Ő ereje által válik Jézus jelenvaló közöttünk, ahogyan a szentmisében is. A Szentlélek formál Krisztushoz hasonlóvá, Ő adja a tüzet a mi lelkünkbe is, Ő tesz alkalmassá a helytállásra, a bizonyságtételre a világ előtt, „…mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít rá benneteket, hogy mit kell mondanotok." (Lk 12,12) Szükség is van erre az isteni erőre a mai világban, ahogy már Jézus is említette: „Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.” (Jn 3,7) ráadásul nem is akárhogyan, hanem vízből és Szentlélekből. Szentlélekből, azaz isteni szeretetből, mert az Ő szeretete az, amit tovább adhatunk, ami árad rajtunk keresztül is, amikor szeretünk, „…mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,5)
A Szentlélek tehát heves szélzúgásként szólalt meg a földön, ami az apostolok szavában zúgott tovább és ahogy az apostolok sem hallgathattak arról, amit láttak és hallottak (ld. ApCsel 4,20), úgy mi sem hallgathatunk. Árasszuk hát mi is a Szentlélek erejével Isten éltető leheletét!
A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó májusi számában is.
A kép Fecske Orsolya festőművész alkotása.
A művésznő honlapja.
Mondjatok áldást!
Szolidaritási kezdeményezés XVI. Benedek pápáért
Még lehet csatlakozni!
Kapin István és fr. Kálmán Peregrin ofm felhívása:
A máriapócsi és a mátraverebély-szentkúti nemzeti kegyhely közös összefogásra hív minden jóakaratú embert és vallásos közösséget a Szentatyáért, Benedek pápáért.
Arra kérjük a kezdeményezésünkhöz csatlakozókat, hogy a 2010. május elsejével kezdődő negyven nap mindegyikén gyakorolják a keresztény áldozatvállalás valamelyikét: a böjtöt, az imádságot vagy az alamizsnát. Az ezzel járó önmegtagadásokat pedig ajánljuk fel együtt Szentatyánkért és támadóiért, teljesítve az apostol buzdítását: "Ne viszonozzátok a szidalmat szidalommal, inkább mondjatok áldást" (1Pét 3,9).
VI. Pál pápa negyven éve nyilvánította basilica minorrá a mátraverebély–szentkúti kegytemplomot. A kommunizmus idején a magyar búcsújárás számára a Szentszék megerősítő gesztusa volt ez a rendelkezés. Most, amikor Szentatyánkat sokan el akarják szigetelni, e negyvenéves évforduló kapcsán negyvennapos áldozatvállalásunkkal mi azért könyörgünk, hogy XVI. Benedek pápa szolgálata által Isten vándorló népe megtapasztalja az Úr erős kezét (vö. MTörv 26,9).
Kérjük, az itt található űrlap kitöltésével vagy a megadott címekre küldött levelében fejezze ki, hogy támogatja a Szentatya apostoli munkáját. A beérkező írott és elektronikus levelek összesítését szolidaritásunk jeleként eljuttatjuk Rómába.
Bővebb információ és jelentkezés:
Mátraverebély-Szentkút honlapján és a
Magyar Kurír oldalán
Loyolai Szent Ignác imája
Loyolai Szent Ignác imája
Fogadd el, Uram, szabadságomat,
Fogadd egészen.
Vedd értelmemet, akaratomat
S emlékezésem.
Mindazt, amim van és ami vagyok,
Te adtad, ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok
Egyszerre, mindent.
Legyen fölöttük korláttalan úr
Rendelkezésed.
Csak egyet hagyj meg ajándékodul:
Szeretnem téged.
Csak a szeretet maradjon enyém
A kegyelemmel,
S minden, de minden gazdagság enyém,
Más semmi nem kell.
(Sík Sándor fordítása)
A kép a jezsuiták Párbeszéd oldaláról származik.
A mindennapi élet keresztútja
A keresztút nemcsak Jézus passiója, nemcsak a Szentírás legnagyobb drámája, nem csupán egy szenvedéstörténet. Életünk során mi is (van, hogy nap, mint nap) átéljük a keresztút egyes állomásait, nekünk is fel kell vennünk keresztünket és fájdalmak, szenvedések közepette fel kell vinnünk azt saját Golgotánkra. Így a keresztút egy ma is élő és ható, mindannyiunkhoz szóló személyes üzenet. Üzenet nem csak a megváltásról, az Istenért és embertársainkért vállalt áldozatról, a szeretetről, hanem üzenet a reményről is, hogy a mi kereszthordozásunk sem haszontalan és fölösleges. Jézus keresztútjával értelmet adott a szenvedésnek és mindennapi gondjainkban, fájdalmainkban is erőt meríthetünk az Ő gyötrelmeiből, aki értünk és miattunk járta végig ezt az utat.
Sokaknak azonban, akik önerőből próbálnak útjukon járni, a szenvedések csak érdesítik és nehezebbé teszik keresztjüket. Nekik keresztútjuk az elhagyatottságban a kereszten véget ér, míg azoknak akik Jézussal egyesítik szenvedésüket, azoknak a fájdalom csak csillogóvá csiszolja keresztjüket és akik Jézussal teszik meg ezt az utat a Golgotáig, azoknak a halál árnyékát elűzi a húsvéti fény és a kereszt deszkáin a feltámadás reménye csillog.
I. Jézust halálra ítélik
Jézus Pilátus előtt várja az ítéletet. Istenre hagyatkozva, csendben várja a döntést. Most ítélik el az igazságot, de Jézus tudja, hogy a fényt semmilyen sötétség nem olthatja ki végleg. Hányszor mondta tanítványainak, hogy ne féljetek és lám, most ő sem fél, nem őrjöng és nem szól vissza. Tudja, hogy sokszor a csend a legjobb válasz. Nekünk is meg kell tanulnunk hallgatni és meg kell tanulnunk nyugodtan válaszolni a legnagyobb vihar idején is.
Vajon én tudok uralkodni magamon, amikor igazságtalanul vádolnak? Megállom, hogy ne szóljak vissza, ha sértegetnek? Meg tudom-e tenni, hogy a magam védése helyett az igazságot és Istent hirdessem akkor is, amikor az lehetetlennek tűnik?
II. Jézus vállára veszi a keresztet
Jézus elfogadta keresztjét az Atya kezéből. Nem ellenkezik, csak a vállára veszi értünk és elindul vele, hogy mutassa számunkra az utat, hogy merre kövessük Őt. De ezt Ő már megmondta, hogy ez lesz mindannyiunk feladata: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen.” (Lk 9,23)
Nem bújhatunk ki alóla. Fel kell vennünk keresztünket és egész életünkön át cipelnünk kell a Golgotáig. Sőt, nemcsak cipelni, hanem elfogadni és szeretni, mert a szeretetből vállalt igáról mondja Jézus: „az én terhem könnyű.” (Mt 11,30)
III. Jézus először roskad le a kereszt alatt
Bizony, még Ő is elesik néha, hiszen Jézus a világ terhének keresztjét cipelte, a mi bűneink sújtották a porba. Nekem csak az Isten által rám szabott keresztet kell vinnem, mégis elesem alatta. Mindegy, hogy bűneink terhe, az élet gondjainak súlya alatt roskadunk össze, Jézus mindig segít felállni, ahogyan ő is talpra tudott állni bűneink ácsolta keresztjével.
Hiszem-e, hogy keresztem súlya alatt Jézus segítségével a legmélyebbről is képes vagyok újra talpra állni?
IV. Jézus édesanyjával találkozik
Még a tanítványok is elfutottak, de Mária szeretetből és hitből Fia mellett maradt még a kereszt alatt is. Jézusnak is vigasztalás volt anyját látnia, nekünk is vigasztalás lehet Mária a nehéz órákban. Mária is mindig mellettünk van és közbenjár értünk, úgy ahogyan fiát sem hagyta magára sosem. Szenvedéseim közepette észreveszem-e Máriát? Tudok-e erőt meríteni belőle? Tudom-e hittel kérni őt: „Imádkozzál érettünk bűnösökért.”?
V. Cirenei Simon átveszi a keresztet
Jézus sem bírta egyedül és Cirenei Simon az, aki segít az Istennek vinni a keresztjét.
Én el tudom-e fogadni a segítséget? Van-e bennem elég alázat ahhoz, hogy elismerjem, segítségre szorulok? Le tudom-e küzdeni gőgömet, önelégültségemet, hogy mindent egyedül akarjak elvégezni?
Hiszem-e Jézus szavait, hogy „magamtól nem tehetek semmit.” (Jn 5,30)? Felismerem-e, hogy egyedül, a saját erőmből nem tudom vinni a keresztem? Felismerem-e megtörtségemben, hogy szükségem van Jézusra, mert csak ő tud igazán segíteni? Hagyom-e, hogy az Úr által rám szabott keresztet az Úr segítsen hordozni?
VI. Veronika letörli kendőjével Jézus verítékét
A tömegből egyedül Veronika lép oda Jézushoz, hogy letörölje megfáradt arcát és enyhítse szenvedéseit. Az én kereszthordozásom közepette sem vagyok egyedül: Jézus mindig ott van mellettem és ha szenvedéseimet egyesítem az ő fájdalmával, akkor maga Jézus lesz az, aki szeretettel odalép hozzám és letörli verítékemet az úton.
VII. Jézus másodszor roskad le a kereszt alatt
Jézus ismét elesik a kereszt súlya alatt, hogy majd minket fölemeljen. Ő tudja, hogy érdemes újra felállni, hogy van értelme továbbmenni.
Mi is hányszor botlunk el bűneinkben, hányszor görnyedünk össze az élet terhe alatt és hányszor kérdezzük magunktól: van értelme továbbmenni? Van értelme újra felállni? Nem lehetne így maradni és megpihenni? De nem egyedül kell felállnunk. Ha Jézusra tekintünk, Ő szól hozzánk: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” (Lk 7,14) Hagyjuk hát magunkat felemelni!
VIII. Jézus szól a síró asszonyokhoz
Jézusnak van még ereje a síró asszonyokhoz fordulni.
Hányan és hányan sírnak és szenvednek körülöttem is, de vajon szenvedéseimben észreveszem-e mások problémáját? Magamról megfeledkezve tudok-e másokat vigasztalni? Talán felebarátaimhoz odafordulva, vigasztalva, szeretve az én keresztem is könnyebb lesz kicsit.
IX. Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt
Jézus ismét elesik bűneink súlya alatt, de elviseli ezt a megaláztatást is. Elfogadja az Atya kezéből, mert tudja, ez is hozzátartozik ahhoz a keskeny úthoz, amely az életre visz (ld. Mt 7,14).
Egyre nehezebb talpra állni és egyre nehezebb hinni, hogy van még miért felállni, de ha Jézus felkelt újra, akkor nekünk is tovább kell menni, mert a feltámadás ragyogó fénye csak a Golgota keresztjéről látszik.
X. Jézust megfosztják ruháitól
Isten hagyta, hogy Jézust is megalázzák, hogy ruháitól megfosztva megszégyenítsék.
Mi jöhet még ezután? Végre felértünk, végre lehetne pihenni és akkor még azt is elveszítjük, amink megmaradt. Mindent elvesznek… Itt állunk a Golgotán kiszolgáltatva az élet viharainak, megfáradtan, kifosztottan, kisemmizve és megalázva. De még itt is hallatszik a távolból Jézus hangja: „…aki megalázza magát, azt felmagasztalják.” (Mt 23,12)
Igen, mindent elvettek ugyan, de egyet nem tudnak elvenni: a hit még itt is ragyog a lelkemben. Vigyék a ruhát, vigyenek mindent, de a hitem az enyém. A hit a mennyország kapuja, a hit az, ami átsegít a Golgotán.
XI. Jézust keresztre szegezik
Jézusnak értünk kellett megfeszíttetnie. Áldást osztó, csodákat tévő és gyógyító kezeit bűneink szögezték át és Ő szelíden csak ennyit mond: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23,34)
A gonosz még itt is próbálkozik és folyamatosan kísérti és gúnyolja őt („Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” Mt 27,40). Jézus bármikor leszállhatna a keresztről, de értünk a végsőkig viselte a kereszt fájdalmát, hogy előkészítse utunkat az örök életre.
Így kell a kísértések és szenvedések közepette megfeszülnünk és kitartanunk nekünk is Jézus mellett. Persze bármikor feladhatjuk, bármikor mondhatunk nemet, de azzal Jézustól oldatunk el.
XII. Jézus meghal a keresztfán
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) – sóhajt Jézus a kereszten függve megtapasztalva a legszörnyűbb elhagyatottságot és magányt: az Istentől való elszakítottságot. Hányszor érezzük mi is, hogy elhagy az Isten.
Hányszor hisszük, hogy magunkra hagyott minket, hányszor érezzük a sötétséget, elhagyatottságot, hogy nem tudunk imádkozni és mintha távol lenne az Úr – nagyon távol. Pedig ilyenkor van a legközelebb és amikor nem érezzük Őt, akkor kell a legjobban szeretnünk és így megfeszülve, hittel kimondani: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lk 23,46)
Jézus halálának e pillanatában a római százados megvallja hitét: Jézus még halálában is győz a keresztről, mert a keresztfa korhadt gerendái adják a legszebb gyümölcsöt.
XIII. Jézus testét leveszik a keresztről
Még az Isten is ki van szolgáltatva másoknak. Élettelenül függött a kereszten és erőtlenné tette magát érettünk, hogy életünk legyen.
Sokszor mi is élettelenül hagyjuk, hogy az élet viharai ide-oda sodorjanak bennünket és közben elfelejtjük, hogy „a szél ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8). Elfelejtjük, hogy gyengeségünkben vagyunk a legerősebbek, hogy térdelve imára kulcsolt kézzel vagyunk a legnagyobbak, mert Jézus ezt az utat mutatta az örök élethez.
XIV. Jézust sírba teszik
„Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Jézus halálával egyből megindult az élet: a római katona hitvallása után mások is előkerülnek különböző társadalmi szintekről, akik megvallják hitüket és egyből cselekedetre váltva azokat elmennek Jézus testéért és eltemetik őt.
Jézus halálával sötétség borult ugyan a világra, de ebben a sötétségben már pislákol a fény és mi mégis azt hisszük, hogy az Isten halott. Hiszem-e, hogy a legnagyobb elhagyatottságban, sötétségben is rám ragyoghat Jézus fénye?
XV. Feltámadás
Jézus harmadnapra legyőzte a halált és felépítette a templomot, amint megígérte. Bebizonyította, hogy Ő az Isten egyszülött Fia és ezzel megmutatta, hogy a halállal nem ér véget az élet. A keresztútnak ez az igazi végállomása, a szenvedéseknek ez az igazi gyümölcse, a keresztnek ez a mondanivalója minden ember számára, mert „…aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,13)
„A húsvéti öröm ezért kiárad az egész földre” (misekánon) és mindenfelé Jézus szavait zengik: „én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó áprilisi számában is.
Istenre figyelő böjt
Kocsis Fülöp görögkatolikus püspök gondolatai a böjtről:
"A böjt a test imádsága. "Utánad szomjúhozik az én lelkem, szintúgy vágyódik utánad az én testem is a puszta és járatlan és vizetlen földön" (Zsolt 63,2). A test is vágyik a Teremtőjére, szeretne bekapcsolódni Isten dicsőítésébe. A komolyan böjtölő embernek minden porcikája tudja, hogy jeles idő van, ha akarna sem tudna megfeledkezni róla. Aki jócselekedettel akarná "kiváltani", az akár meg is feledkezhetne róla, de a korgó gyomor ezt nem engedi. Szamár testvér mindig csak az elején követelőzik, de ha látja, hogy ki az úr, akkor megadja magát, és engedelmesen bekapcsolódik az imába.
Ima nélkül nem sokat ér a böjt. Azt hívjuk inkább fogyókúrának. Nem sok köze van a kettőnek egymáshoz. Összekeverni sem szabad őket. Mintha egy nemes italba kis saras vizet is vegyítenénk. Épp benne van mindkettő, de hát mégis a hitványabb győz a másik fölött. Ha nem Istenre figyelve végzem a böjtöt, ha nem válik tudatos fölajánlássá a lelkemben, ha nem Isten szerelméért teszem, akkor bármilyen cudarul gyötröm is magam, csak "zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom." Nincs benne érték, nincs benne tartalom. Akinek fölajánlom, Ő teszi értékessé a böjtöm. Én magam arra képtelen vagyok.
A lemondással csak a helyet tudom biztosítani önmagamban. Ha a böjttel alkotott hiányt és űrt nem a Lélek tölti meg, melyet imával hívok le, akkor megjelenik benne más: az ítélkezés, a gőg és egyéb hitványságok. Sok olyan fajta van, ami "csak imádsággal és böjttel űzhető ki", aki tehát e kettővel él, sokra juthat a lelki küzdelemben."
Forrás: a Mária Rádió 2010. márciusi hírleveléből.
kép innen.
Reményik Sándor: Kegyelem
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz.Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.Ez a magától: ez a Kegyelem.
Tartós élelmiszer-gyűjtési akció a templomokban
"Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna? A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek." (Mt 25, 34-40)
Főpásztoraink felhívására nagyböjti tartós élelmiszer gyűjtés lesz a templomokban március 14-dike és 21-dike között. A templomokban, az adományokat ezen a héten lehet majd leadni, minden szentmisét követően, amiket a karitász munkatársai juttatnak majd el a rászorulókhoz.
Hányszor, de hányszor előfordul manapság, hogy amint kilépünk az utcára koldusok hada tartja a markát pár forintért. Valljuk be: legtöbbször nem adunk, vagy legalábbis nem jó szívvel adunk ilyenkor, de most itt a lehetőség. Nem pénzt kérnek tőlünk, csak néhány falatnyi szeretetet és biztosak lehetünk benne, hogy ezek az adományaink jó helyre kerülnek.
Azt hiszem ennyit mindannyian meg tudunk tenni. Biztosan van otthon még néhány üveg lekvár, vagy befőtt a kamra polcán, amit még a nyáron tettünk el, de már nem fog elfogyni az újabb befőzési szezonig. Biztosan van néhány zöldségkonzerv, pár zacskó tészta, liszt, vagy valamilyen gabona, gabonapehely, keksz esetleg olaj, amit odaadhatnánk. Mi holnap bemehetünk az első élelmiszerüzletbe és megvesszük a betevő falatot, míg másoknak csak annyi étel jut, amennyit most odaadunk.
Bíztatok mindenkit, hogy aki teheti, vigyen magával pár falat szeretetet jövőhéten a misére.
Az MKPK körlevele az akcióval kapcsolatban:
Kedves Testvérek!
A 2010-es évet az Európai Unió a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évének nyilvánította. A következőket írja a hivatalos tájékoztató: „Kontinensünkön a szegénység 80 millió embert fenyeget. Ennyien élnek bizonytalanságban, ennyi embernek kell nélkülöznie azt, amit mások természetesnek vesznek. Élete során bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy meg kell tapasztalnia a szegénységet. Egyes csoportok tagjai azonban veszélyeztetettebbek: ilyenek a gyermeket nevelő családok (elsősorban a nagycsaládok és az egyszülős családok), az idősek, a fogyatékkal élők és a bevándorlók. Az EU-ban körülbelül 19 millió gyermek él szegénységben. A szegény háztartásokban felnövő gyermekek – és az ő gyermekeik – esetében nagyobb a valószínűsége annak, hogy a szegénységből egész életük során nem tudnak kitörni. A szegénységben élő gyermekek számos, egymással összefüggő nehézséget tapasztalnak: rossz lakáskörülmények között élnek, elégtelen egészségügyi ellátásban részesülnek, korlátozottak az oktatással kapcsolatos lehetőségeik, és nem jutnak megfelelő minőségű ételhez és ruházathoz” (forrás: szegenysegeve2010.hu).
A Katolikus Egyház kétezer éve küzd a szegénység ellen minden történelmi korban a maga lehetőségeihez mérten. Az Európai Unió felhívása vészkiáltás, amely a helyzet súlyosságát is tükrözi. A Katolikus Egyház a Caritas Hungarica – Katolikus Karitász segélyszervezetén keresztül eddig is igyekezett és ezután is igyekszik lehetőségeihez mérten mindent megtenni, hogy a szegénységben szenvedőkön segítsen. Ehhez az egész kontinenst átfogó mozgalomhoz mi is szeretnénk tevőleges segítségnyújtással csatlakozni.
A nagyböjti időben különösen is aktuális számunkra a segítés, hiszen a húsvétra való lelki előkészületünket a szentmise prefációja így foglalja össze: „most többet imádkozzanak, buzgóbban gyakorolják az irgalmasság tetteit, s az újjászületés szentségei által az istengyermekség teljességére jussanak.” Ebben a szellemben kérjük a testvérek segítségét. Tudjuk, hogy a katolikus családok is nehéz helyzetben vannak, és anyagi gondokkal küzdenek. Ezért nem perselygyűjtésre buzdítjuk a testvéreket, hanem arra, hogy szerény lehetőségeikhez mérten tartós élelmiszerrel járuljanak hozzá a Katolikus Egyháznak a szegénység évében meghirdetett akciójához. Ezzel egy ősegyházi hagyományt elevenítünk fel, hiszen az első század keresztényei a kenyértörésre hozták magukkal a szegényeknek szánt adományaikat. Az ő példájukat követve, kérjük, hozzák el a szentmisékre tartósélelmiszer-felajánlásukat és tegyék a templomban erre kijelölt helyre. A legkisebb adománnyal is a felebaráti szeretet csodája valósul meg közöttünk. Ezt megtehetik a jövő héten minden hétköznapi és vasárnapi szentmisén. Adományaikat a karitász juttatja majd el a rászorulókhoz.
Jézus szavai biztassanak bennünket az összefogásra és a tevékeny segítség megnyilvánulására: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Hálásan köszönjük minden kedves testvér jó szándékú adományát, amellyel szeretnénk elérni, hogy kevesebb legyen a könny a szegénység, a nélkülözés miatt.
Budapest, 2010. március 11.
a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
A hír és a kép innen.A körlevél innen.
Böjt - a test imája
"Aki nem böjtöl, az egyben annak adja a tanújelét, hogy ő már valami mással töltekezett be, de nem Istennel; aki nem böjtöl, abban jóllakik és elalszik az Isten utáni éhség és vágy, aki nem vágyakozik az nem virraszt, és aki nem virraszt, azt alva fogja találni az érkező Vőlegény. - A böjt a test kiáltása Isten után, kiáltás a mélységből, abból a szakadékból, ahol a legmélyebb sebzettségünkkel és beteljesületlenségünkkel találkozunk, és ahol engedjük mindezt Isten mélységeibe hullani. A magunk mélységében ui. Istennel találkozunk.”
(Anselm Grün)
Manapság a test kultuszát istenítő korban divatos dolognak számít böjtölni. Köztudott ugyanis, hogy a böjt tisztít, méregtelenít, gyógyít és erősít… stb. Az már kevésbé közismert, hogy a böjtnek ugyanilyen hatása van a lélekre is, ezért találjuk említését a Szentírásban is mindig az imával egy sorban.
A böjt és az Egyház
A böjtöt maga az Úr kérte az izraelitáktól (ld. Lev 16,29-31), akik ennek megfelelően rendszeresen böjtöltek. A zsidók szemében a böjt imájuk megerősítése volt, másrészt vezeklési és bűnbánati gyakorlatként is éltek vele. Böjtölve kérték az Úr bocsánatát és segítségét, ha bajban voltak és böjttel fejezték ki megtérési szándékukat is, hogy visszatérnek Istenhez. Ezek a böjtök átszövik az egész Ószövetséget: böjtölt Mózes, Józsué, Dávid, Acháb, Dániel és velük az egész nép, de még a próféták is.
Az Újszövetségben úgyszintén találkozunk böjttel a farizeusok között is, de böjtöl Keresztelő Szent János és maga Jézus is, majd Jézus mennybemenetele után Pál apostol és az apostolok is böjtöltek egy-egy fontosabb döntés előtt (pl: ApCsel 13,3). Az ősegyházban a bűnbánat mellett a böjt az eljövendő Úrra való várakozás, illetve az Istenre hagyatkozás jele is, ahogy a szentségek kiszolgáltatása előtt a szentséget kiszolgáltató és a szentségben részesülő is böjtölt. A következő időkben főleg a szentek tulajdonítanak nagy jelentőséget a böjtnek, ma pedig az Egyházban a nagyböjt a tényleges böjti idő.
Hogyan böjtöljünk?
A böjt nélkülözhetetlen a lelki életben való előrehaladásban, erre Jézus maga adott példát, amikor 40 napig böjtölt az örömhír hirdetése előtt (ld. Lk 4,1-4). Később Jézus maga mondja el azt is, hogy hogyan böjtöljünk: „Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van!” (Mt 6,17-18)
A böjt elsősorban nem csak a tápláléktól való megfosztottságot jelenti. Az Egyház előszeretettel ajánlja a kenyéren és vízen való böjtölést, aminek szimbolikus jelentése is van: sorsközösséget vállalunk ezzel a szegényekkel, mert a kenyér és a víz a szegények eledele. A kenyér ezen felül az életet és az Égi Kenyeret is jelképezi, a víz pedig a lelki tisztulás és szintén az élet jelképe.
Ezen kívül választhatunk bármilyen más böjtformát is (pl.: húsról vagy édességről való lemondás), de az Egyház inkább arra figyelmeztet, hogy a böjti időben buzgóbban gyakoroljuk a szeretet tetteit (jézusi böjt) és vállaljunk valamilyen önmegtagadást. Erről szól Izajás próféta is, amikor az Úr szavait közvetíti a böjtről: „Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha.” (Iz 58,9-11)
A böjt lelkisége
A keresztény hagyomány a test és lélek egységét tanítja, azaz a böjt megszenteli a testet, amely a Lélek temploma (ld. 1Kor 6,19). Ezen kívül a test egészsége és a lélek tisztasága szorosan összefügg, így a böjt hatással van a lélekre is.
A test megtérése, a szív szabadsága
A jóllakott test elnehezül, és eltompítja vele együtt a szív éberségét is. A böjt viszont segít felismerni a test és a szív negatív hajlamait, sokan ezért is ódzkodnak tőle, mert az ember nem szereti meglátni saját szennyét, bűnét. Ugyanakkor a böjt felszabadítja a testet, szabaddá és függetlenné teszi az anyagiaktól. Megszabadít a külső dolgoktól, ezáltal megszabadít a lelki életünket megkötöző szenvedélyektől is. A böjt segít felismerni, hogy nem a test irányítja a vágyakat, az élvezeteket és a gondolatokat, hogy az ember nem a teste rabszolgája, hanem a lélek uralkodik a test fölött. Így vezet el a böjt a szív, a lélek és az ész szabadságára, amely új távlatot nyit meg előttünk és teret enged Istennek. A test éhsége által a lélek éhsége is előtérbe kerül és felébreszti az Isten utáni vágyat. A böjt tehát szabaddá tesz és elvezet Istenhez, ahogyan Pál apostol is írja: „Aki tehát test szerint vet, testéből is arat majd romlást. Aki ellenben a lélek szerint vet, lelkéből arat örök életet.” (Gal 6,18).
A lélek tisztasága
A böjt által nemcsak a test tisztul meg a méreganyagoktól és a vágyak, kívánságok megkötözésétől, hanem a lélek is. Az anyagiakon felülemelkedve megszabadulunk attól a belső görcstől, hogy mindig egyre több mindenre van szükségünk, hogy egyre többet akarjunk. A böjt segít elengedni minden felesleget, többletet és a böjt által megérthetjük, hogy minél kevesebb anyagi javat halmozunk, annál szabadabb a lélek. A böjt által megérthetjük, hogy mi az, ami igazán szükséges az életben, így bensőleg szabaddá tesz és elvezet bennünket a lelki szegénységhez, amiről Jézus azt tanítja a hegyi beszédben: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3)
Megedződik a lélek
A böjtben nemcsak testünk és immunrendszerünk lesz ellenállóbb, de a lélek is hasonló tulajdonságokat nyer azáltal, hogy a böjt felszabadítja a test rabságából, megszabadítja a szenvedélyektől és tekintetét Istenre irányítja. A böjt során a megvonás miatt nemcsak a test kívánságai erősödnek fel, de a lélek kísértései is növekednek, ahogy Jézusnál is láttuk a pusztában. A kísértéseket legyőzve viszont erősödik és megedződik a lélek a gonosszal szembeni harcban.
A felebarát szeretete
A böjt nemcsak önmagunkhoz és Istenhez visz közelebb, hanem elvezet felebarátaink és a szükséget szenvedők felé is, így beszélhetünk a böjt szociális értékéről is. Bűneink, árnyoldalaink ill. testi és lelki határaink megtapasztalása alázatosabbá és irgalmassá tesz bennünket és ahogy lelkünk szabadabbá és egyre nyitottabbá válik, feléled bennünk a szeretet, ami már önmagában képes csodát tenni és felismerjük a környezetünkben élők lelki és anyagi szükségleteit is. Az ősegyházban ezért a böjt és az ima mellett az alamizsna is szerepelt a böjti időszak előírásai között.
Új távlatok
A böjt által új távlatok nyílnak a lelki életben. A böjtölés révén, ahogy az anyagi vágyak felhői kitisztulnak lelki szemeink elől, Isten akarata könnyebben felismerhető és ritkábban tévesztjük szem elől. A böjtben az ember odaadja magát Istennek, elétárja erőtlenségét és ilyenkor befogadóbb Isten szavára, ezáltal az Oltáriszentségre is, amely akkor is él és hat bennünk, ha nem értjük teljesen a titkát. Böjtölve tehát teljesen más értelmet nyer az ima, felértékelődik a szentmise és az Úr Igéje is, mert rájövünk, hogy több élet van ezekben, mint a mindennapi ételben. A szentségi böjtöt is többek között ezért kéri az Egyház.
Bűnbánat
A böjtben önmagunkkal és bűneinkkel is találkozunk, amely az Isten felé fordulással bűnbánathoz vezet bennünket, de megmutatja gyenge és veszélyeztetett pontjainkat is, amellyekkel Jézus megkísértéséből tanulva fel kell vennünk a harcot. A kitartó böjt viszont átformálja és megszelídíti a bennünk élő romboló erőket, ugyanis a böjt egyben már a bűnbánat jele is, mert az ember a böjttel megmutatja, hogy újra Istenhez szeretne fordulni.
Az ima és a böjt kapcsolata
„…csak imádsággal és böjttel” (Mt 17,21) - tanítja Jézus, tehát a böjt és az ima között szoros összefüggés van. Nem csak az egyikre, hanem mindkettőre szükség van a gonosz elleni harcban, a szív és a lélek megtisztításához, a lelki növekedéshez és a bűnbánathoz. A böjtben nem győzhetünk ima nélkül és az ima is hatékonyabb, amikor böjtölünk. Az a böjt azonban, amely az imádságot támogatja irgalomból, alázatból és szeretetből fakad.
„Az ima és a böjt bizonyos értelemben hitünk két oszlopát képezi” – írja Slavko Barbaric a keresztény böjtről írott művében – „ugyanis mindkettő részt vesz kereszténnyé alakításunkban, mert elmélyíti kapcsolatunkat Istennel és felebarátunkkal.”
Utószó
A böjt tehát a test imája, ami nagyböjtben Dáviddal együtt a következő imára indíthatja a böjtben megtört lelket: „Fordítsd el arcod bűneimtől, s töröld el minden gonoszságomat! Teremts új szívet belém, s éleszd fel bennem újra az erős lelkületet! Ne taszíts el színed elől, és szent lelkedet ne vond meg tőlem! Add meg újra üdvösséged örömét, erősíts meg a készséges lelkületben! Akkor utat mutatok majd a tévelygőknek, és megtérnek hozzád a bűnösök." (Zsolt 51,11-15)
A cikk rövidebb változata megjelent a Szentiváni Harangszó márciusi számában is.
Felhasznált irodalom:
A böjtről - Karizmatikus.hu
Böjtölés élvezettel (M-érték Kiadó)
Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel
P. Slavko Barbaric: A böjt
Metanoia
"Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!" - hangzott el hamvazószerdán a hamvazás megrendítő szertartása alatt szerte a keresztény világban. De vajon tudjuk-e, mi a megtérés, azaz a metanoia?
Általában sokféleképpen beszélünk a megtérésről, még a Katolikus Lexikon is öt féle változatát említi, de lényegében mindegyikben közös a lelki átalakulás, a jó felé fordulás, jobb útratérés. Keresztényként legtöbbször úgy értelmezzük ezt a fogalmat, mint a rossztól való elfordulást és Isten elfogadását, az Úrhoz való odafordulást, megkeresztelkedést, ami általában felszabadító, boldogító és örömteljes. Van azonban a megtérésnek egy kevésbé ismert és sokkal mélyebb jelentése is, egy nehezebben járható útja, amit először még Nikodémus sem ért (ld. Jn 3,1-21) és amit a már említett Katolikus Lexikon így fogalmaz meg: „a megtérés magasabb szintre lépés a tökéletesség útján. Többször is megtörténhet, ezért beszél a lelkiség tudománya második és harmadik megtérésről.” Ez azt jelenti tehát, hogy az egyház tagjának és megtértnek lenni nem feltétlenül ugyanaz, azaz keresztényként is meg kell térnünk akár újra meg újra hasonlóan Ábrahámhoz és Szent Péterhez, hogy eleget tegyünk Jézus kérésének: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48)
Miért szükséges a megtérés?
Hogy életünk legyen. Nem hiába hangoztatja a Szűzanya Medjugorjében újra és újra: „Mindaz, amit a világnak mondani akarok: térjetek meg!” Egy másik helyen pedig így szól: „Én mindig mondtam: térjetek meg, térjetek meg, térjetek meg. A megtéréstől függ a jövőtök.” Az embernek e szerint két lehetősége van és mindenképpen választania kell: vagy megtér, vagy nem lesz jövője, nem lesz élete. Az ember tehát dönthet és előkészületként bűnbánattal és engedelmességgel hozzájárulhat és együttműködhet a kegyelemmel, miközben Isten megérinti a szívét, mert a megtérés minden esetben Isten műve.
Mi a megtérés?
Megkereszteltek bennünket és hiszünk az Úrban, de ettől még ne lankadjunk el a szeretetben, mert ez még nem megtérés. Elhisszük és tudjuk, hogy Jézus a Megváltó, hogy az Úr teremtett és az Ő szeretetéből vagyunk itt, de ez még nem megtérés. Rendszeresen imádkozunk, olvassuk a Szentírást, minden vasárnap részt veszünk a szentmisén, de „ne fáradjunk bele tenni a jót” (Gal 6,9), mert ez még nem megtérés. Elfogadjuk és felajánljuk a szenvedést, amit az Úr mér ránk, de „imádkozzatok szüntelenül” (Lk 21,36 és 1Tessz 5,17), keressétek Istennel a kapcsolatot, vágyjatok, szomjazzatok utána mert ez még nem megtérés.
Megtérés az, amikor az Úr teljesen kiüresít. Kiüresíti az ember gondolatait, szívét, kiüresíti az életét, elkér mindent, ami addig fontos volt. Az Úr kiüresíti az ember kezét is, megfosztja mindentől, amibe addig kapaszkodott és elkéri tőlünk a legdrágábbat, ahogy Ábrahámtól is: ”Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot…s mutasd be égőáldozatul…" (Ter 22,2) Az Úr így alakít, formál és metsz saját képére és hasonlatosságára, ha hagyjuk. Isten kezei között formálódni, csiszolódni nem könnyű, az ő metszései a szívünkbe vágnak, a lélekig hatolnak. Isten megtöri, szétzúzza és megpróbálja az embert. Az ember ilyenkor, ha elfogadja az Úr kérését, Ábrahámhoz hasonlóan megépíti a kért oltárt, megkötöz mindent, ami kedves a számára és az oltárra, a fa tetejére helyezi (ld. Ter 22,9). Ez bizony fájdalmasabb minden testi kínnál, szenvedésnél, minden ismert földi gyötrelemnél.
Amikor az ember így megtöretik, ráébred, hogy magától semmire sem képes, hirtelen megérzi Isten mindenhatóságát, nagyságát, mérhetetlen szeretetét, irgalmát, és saját kicsinységét. Ebben a kiüresedésben az ember már csak egyet tehet: megtörten térdre borul a megépített oltára előtt, üres kezeit remegve emeli az ég felé, kiüresített, megtört szívét megnyitja Isten előtt, hiábavaló életét felajánlja az Úrnak, átöleli és hálát ad keresztjéért, hogy szívét Krisztus drága vére mossa, mert megértette, hogy az, amit ő készül adni az Úrnak, kevés Isten szeretetéhez képest…. Az ember megérzi, hogy ilyen üres kézzel, ha csak Isten szeretete van számára, már akkor is gazdag, mert minden más haszontalan és felesleges. Minden csak hiábavalóság, ami az Úron kívül van.
Ekkor az Úr használja ezt az egyszerű életet, betölti az üres szívet, a mennyei kegyelem átjárja a lelket és az ember úgy érzi elég ebben a szeretetben és ilyenkor hallja az Úr szavát, amint Ábrahám is hallotta: „Most már tudom, hogy féled az Istent” (Ter 22,12). Az ember csak zokog ebben a megérintettségében és érzi, hogy muszáj ezt a túláradt jóságot, szeretetet továbbadni, kiárasztani a világra, mert nemcsak tudja és hiszi, hanem érzi is, hogy „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10).
Mert az Úr csak azért vesz el, hogy még több adjon, csak azért üresít ki, hogy utána egészen betölthessen, csak azért enged elveszíteni szeretteket, barátokat, hogy önmagát adhassa cserébe, csak azért metsz és gyomlál olyan kérlelhetetlenül, hogy még több gyümölcsöt teremjünk, csak azért engedi megtapasztalni a lelki sötétséget és mélységet, hogy utána megvilágosítva fel is emeljen magához, mert „aki elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk 9,24). És ilyenkor az Úr betölti az embert egészen, mintha már nem is ő lenne, ahogyan Szent Pál is mondja: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Mert a megtérés pálfordulás, változás, teljes önátadás, újjászületés lelkileg, erkölcsileg és tettekben is, ezért „ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek" (Jn 3,7). Amikor az ember ezután fel tud állni, csak egy mondat képes elhagyni ajkát: legyen minden a Te szent akaratod szerint, rendelkezz velem, "Itt vagyok, engem küldj el!” (Iz 6,8)
Mert az ember ilyenkor az eke szarvára teszi a kezét, és nem néz többet vissza, vagy ha vissza is tekint, nem érdekli többet, amit ott lát, amit hátrahagyott, lelkét nem zavarják többet világi gondok, életét az Úrra bízta, nincs többé kétség és félelem. Szívét nem mardossa a bánat, hite sziklára épült és lelke tükörsima, mint a tisztavízű tó, amelybe belenézve az Úr képmása látszik. Terhét örömmel hordozza, mert az édes és könnyű.
Hitét semmi sem ingathatja meg, mert már talákozott az Úrral a damaszkuszi úton és ez a lelkébe van égetve, meg van pecsételve Krisztus drága vérével.
De az Isten nem enged el üres kézzel. Amikor az Úr betölti az embert, talentumot is ad, hogy gyümölcsöt teremjünk. Ábrahámnak a föld minden népének atyjává kellett lenni, Szent Pálnak Krisztus szavát kellett hirdetni és megemlíthetjük itt Szent Pétert is, akinél szintén nem volt elég, hogy Jézus mellé szegődött otthagyván családját, hanem tagadása által neki is meg kellett tapasztalnia a lélek mélységeit, az Istentől való elszakítottságot, ahhoz, hogy utána lélekben megerősödve háromszor is megvallja Jézusnak szeretét és az Úr rábízza a legnagyobb feladatot: „Legeltesd juhaimat!” (Ján 21,17)
---
Isten műhelyében tehát saját akaratunkból az izzó parázs fölött anyaggá lenni és minden fájdalom ellenére hagyni, hogy Ő tökéletesítsen, majd általa megerősödve bárányként a farkasok közé lépve árasztani Krisztus jó illatát: ez a megtérés.
A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó februári számában is.
Felhasznált irodalom:
Boobaa Portája
Magyar Katolikus Lexikon
Merényi Zoltán honlapja
Szentírás
Zarándok
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
