"Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik."
(Mt 4,4)

Sík Sándor: Te Deum

2009. december 31., csütörtök 13:09 By Szamóca , In ,


Sík Sándor: Te Deum

Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!

kép innen

Krisztusnak szentelt éjszaka

2009. december 23., szerda 14:19 By Szamóca , In ,

Az üzletek már az ünnep előtt két hónappal vásárlásra csábítottak, a bankok, pénzintézetek már októberben a karácsonyi hitelakcióikkal bombáztak bennünket, már advent előtt díszek, égősorok, fenyőágak kígyóznak a bevásárlóközpontokban és még így is napjainkra egy rohanás, kapkodás a karácsony. Csak vásárolunk, nyugtalankodunk, hogy mindent megvettünk-e, hogy minden ismerősünknek írtunk-e egy sms-t, vagy legalább egy e-mailt, hogy elég lesz-e az öt kiló cukor az ünnepi süteményekhez, hogy illik-e a kókuszos szaloncukor csomagolása a fához, vagy inkább zseléset kellett volna venni… Üzlet lett az egyik legszentebb ünnepünkből, stressz és rohanás váltotta fel az áhítat és a várakozás legszentebb heteit, fáradtság és kimerültség jellemzi az öröm és a szeretet ünnepét, ráadásul megpróbálták forintban mérhetővé tenni a mérhetetlent, nagyon kedvező hitelekkel megvásárolhatóvá a szeretetet és igyekeztek egy feldíszített fává és roskadásig megterített asztallá alacsonyítani Isten legnagyobb ajándékának ünnepét. Igen, a karácsony is szekularizálódott, ahol Jézusnak már aligha jut hely. Olyan ez, mint a mákos tészta mák nélkül: ízetlen és erőltetett…


Ez ma a világ karácsony-képe, ami már csak árnyéka az ünnep eredeti szépségének, pedig sok nyelvben a karácsony szó, megragadva az ünnep lényegét, Krisztusnak szentelt éjszakát jelent, vagyis azt, amit a Biblia is ír, hogy a keleti bölcsek Jézust felkeresve „leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki.” (Mt 2,11) Nem egymásnak, hanem Jézusnak.

Különös éjszaka volt ez: az emberek tették a dolgukat, csakúgy mint máskor: ettek-ittak, beszélgettek, aludtak, miközben csendesen, minden feltűnés nélkül közénk lépett az Isten, „nem azért…, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45). Ebben a sokat jelentő, néma éjszakában csak a három király volt az, aki elment és felkereste Jézust. Így van ez ma is: más köti le az emberek figyelmét: vásárolnak, sütnek-főznek, takarítanak, készülődnek, kapkodnak, vagy a szépen becsomagolt ajándékok között várják a karácsonyi áhítatot, de csak kevesen vannak, akik elmennek Jézus jászolához hódolni neki. Pedig ma már nem kell aranyat, tömjént és mirhát vinnünk magunkkal, elég ha szívünk kincseit, szeretetünk jó illatát és lelkünk balzsamát ajándékozzuk neki, a karácsony ugyanis a szívünkben játszódik le, minden más csak külsőség.

Ha az áruházak hivalkodó, vásárlásra ösztönző neonfényei helyett az adventi koszorú kicsiny, szelíd gyertyalángjaira tekintünk, megérthetjük, hogy a legdrágább ajándéknál sokkal többet ér a filléres ráfordítással, de csak sok-sok szeretettel elkészíthető ajándék, hogy a rengeteg különféle és változatos bejgli, mézeskalács és sütemény között a szeretettel megkent egyszerű kenyér a legfinomabb, hogy a drága, díszes karácsonyfák között a zsoltárokat éneklő, vidám szívvel díszített fa a legszebb. Nem véletlenül érkezett Jézus is minden fényűzést nélkülöző pajtába. Isten szereti az egyszerűséget.

Mint ahogy Dr Barsi Ernő írja népünkről: „Magyar népünk valaha sokkal mélyebben, igazabban átérezte mit jelent nekünk, porból lett, halandó embereknek a Megváltó születése. Nemzedékről nemzedékre átörökített szokásainak sorával készült Jézus születése napjának megünneplésére. Kivált a falusi embernek nem volt pénze gazdag ajándékok vásárlására, nem világított villany a szobájában, még a petróleum lámpát is későn gyújtotta meg, mert drága volt a petróleum. De adventi estéken a kályha körül összeült a család, s kiszűrődő fénye mellett, kukoricamorzsolás közben énekelték sorra az adventi, meg a karácsonyi énekeket.” Hiszem, hogy ebben az egyszerű, felhajtás nélküli várakozásban Jézus is örömmel születik meg minden karácsony estén.

Ha az adventi készülődésben is Jézusra emeltük tekintetünket és szívünk jászolát készítettük elő neki, akkor az adventi várakozást, csendes áhítatot szenteste felváltja a beteljesedett csoda, az isteni örömmel átitatott alleluja, mert ebbe a szegénységbe, szerénységbe érkezik az Isten. Az Úr jelenlétében „a gonoszság hatalma megtörik” (zsolozsmából), az adventi koszorú szelíd fényei beragyogják egész lelkünket és gyönyörű, fehér hópelyhekben hull szívünkbe a kegyelem: „Velünk az Isten.” (Mt 1,23)

Ez az ünnep igazi lényege is, hogy megszületett közénk Jézus, akiben az Úr a legtökéletesebben nyilvánította ki szeretetét. „Vajon ragyoghat-e fel számunkra Istennek ennél nagyobb kegyelme, mint az, hogy egyszülött Fiát, aki csak az övé volt, Emberfiává tette; és fordítva: az ember gyermekét Isten gyermekévé?” (Szent Ágoston) Hogyan ünnepelhetnénk hát szebben ezt a csodát, mint ahogy a zsoltáros és Szent Pál is mondja: „Ujjongjatok az Úrban, igazak, a hívőkhöz illik a dicséret!” (Zsolt 33,1-3) és „örüljetek az Úrban szüntelenül” (Fil 4,4), hogy az éjféli mise tömjénillatú misztériumában hálatelt szívvel és örömmel kapcsolódhassunk az angyalok kórusába: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek…” (Lk 2,14)

A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó decemberi számában is.

Ihlet az alábbi írásokból:
Erdélyi Református Egyházkerület
Food & Wine
Hitvallás
Jeles napok
Keresztények.hu
Szent András evangelizációs iskola
Ünnepeink - téli ünnepek

Miért születtem úgy, ahogy születtem?

2009. december 21., hétfő 14:51 By Szamóca , In ,


"Ezt mondja Jézus:
Mezítelenül születtem, hogy le tudj mondani önmagadról.
Szegényen születtem, hogy megtalálhasd Bennem a gazdagságot.
Kicsinek születtem, hogy te se akarj uralkodni másokon.
Istállóban születtem, hogy megtanulj tisztelni minden helyet.
Barlangban születtem, hogy minden jóakaratú ember Hozzám közeledhessen.
Ijesztően gyengének születtem, hogy te sohase félj Tőlem.
Fegyver nélkül születtem, hogy bízhass jóságomban.
Szeretetből születtem, hogy soha se kételkedj szeretetemben.
Éjnek idején születtem, hogy elhidd: minden földi valóságot képes vagyok megvilágosítani.
Emberként születtem, hogy sohasem szégyelld magad, azért ami vagy.
Mária fiaként születtem, hogy neked is legyen édesanyád.
József fogadott fiaként születtem, hogy megértsd: az igazi apa az, aki védelmet és szeretetet ad.
Egyszerűségben születtem, hogy te se legyél bonyolult.
Megalázottan születtem, hogy képes légy fölülmúlni magadban a kevélységet.
Elrejtve születtem, hogy képes légy elkerülni minden önmutogatást.
Gyermekként születtem, hogy megtanulj te is nyíltnak, bizalommal telinek lenni, mint a gyermek.
Teérted születtem, hogy mindnyájan együtt térhessünk vissza az Atya házába."
(Lambert Noben)

kép innen

Advent-várás?

2009. november 21., szombat 21:59 By Szamóca , In , ,

Már október végén csodálkoztam a hipermarketek reklámújságjaiban fel-felbukkanó karácsonyi díszeken és műfenyőkön. Még halottak napjára készültünk és közben már karácsonyfák árasztottak el bennünket. Persze egyértelmű, hogy ez csak gazdasági érdekekről szól és eladni szeretnének minél többet, hogy jó üzlet legyen a karácsonyból. Ez évek óta így működik, ezen már nincs miért meglepődni.
Viszont megrökönyödés előtt azon még jobban elcsodálkoztam, amikor a fővárosban egy bevásárlóközponton keresztül vitt az utam és mindenütt fenyőágak és díszek lógtak az ártatlan vásárlók arcába - ha akarjuk, ha nem. Mi ez a karácsonyi zsongás november elején? Mi ez az advent-várás?
Most már november vége van, jövőhéten tényleg megkezdődik az adventi időszak, vagyis a karácsonyra készülésnek az ideje. De ha ezen a készülődésen már túl vagyunk, mert már egy hónapja készülünk, mit fogunk csinálni adventben? Mire itt a karácsony már megcsömörlünk a sok karácsonyi cicomától, reklámtól, hangulattól? Ha ez így folytatódik, lassan ki kéne már találnunk, hogy mi legyen a húsvéti menü és hova rejtsük a húsvéti tojásokat a gyerekek elől...


Október óta foglalkoztat a kérdés: hova ez a kapkodás, mi végett ez a sietség? Tényleg ennyire nem bírunk magunkkal? Tényleg ennyire Jézusra vágyunk, hogy megszülessen közénk karácsony éjjelén? Vajon tényleg csak gazdasági érdekek húzódnak meg a háttérben, hogy minél több ajándékot el lehessen adni, természetesen a válságra való tekintettel minél kedvezőbb hitellehetőségek mellett?
Nem hiszem, hogy csak erről van szó, hiszen annyira jellemző manapság, hogy mindent siettetünk, hogy mindent azonnal akarunk. De miért? Talán üresek, szürkék a hétköznapjaink? Nincs már örömünk a mindennapokban, nem tudjuk megtölteni tartalommal? Inkább beletemetkezünk és elrejtőzünk egy olyan hangulatba, ami kellemes emlékeket, szeretetteljes légkört és a családi békét idézi fel, amit valahogyan nem találunk a rohanás, a munka, a sütés-főzés közepette?
Nem lehet, hogy erről mi tehetünk? Biztos, hogy csak karácsonykor lehet igazán szeretni és egy jót beszélgetni szeretteinkkel az étkezőasztal körül? Biztos, hogy ehhez a karácsony légköre szükséges?
Nem hiszem.

Ha viszont így van, akkor ne siettessük az ünnepet, ne zsongjunk a világgal a sütés-főzési, díszítési, vásárlási láztól, mert ez a karácsonynak csak a szekularizálódott formáját nyújtja, amelyben sajnos Jézusnak már nem jut hely. Ne vegyünk részt ebben!
Nem véletlen kaptunk karácsony előtt négy hetet a lelki felkészülésre! Az advent időszaka elég ahhoz, hogy szívünket, lelkünket felkészítsük Jézus születésére.
"Mindennek megvan az órája" (Préd 3,1) - figyelmeztet a Szentírás. Sokáig nem értettem, hogy miért kellett ezt leírni és ennyire részletesen kifejteni, de most már látom, hogy képtelenek vagyunk a jelenben élni, képtelenek vagyunk elfogadni azt, ami most van. Mindig többet és mást akarunk, pedig mindennek megvan a maga ideje, nekünk semmi más dolgunk nincsen, csak egészen jelen lenni.

És ha most egészen jelen szeretnénk lenni, akkor félretesszük a karácsonyt még egy kis időre és odafigyelünk Krisztus Király ünnepére, ami eddig talán minden évben elfelejtődött a karácsonyi zsongás miatt. "Mindennek megvan az órája" és az Egyház most advent előtt még arra figyelmeztet bennünket, hogy ne felejtsük el: Krisztus, a Mindenség Királya és a keresztény élet középpontja. Életünk, csakúgy mint karácsonyunk csak Ővele lehet teljes.
Legyünk hát egészen jelen az ünnepi szentmisén és éljük át mély hittel és lélekkel, hogy Jézus nemcsak Megváltónk, de igaz és hű Királyunk is, aki szereti és minden jóval betölti (vö. Lk 1,53) az Ő népét.

kép innen

A lelkek emlékezete, vagyis a Halottak napja (2. rész)

2009. október 31., szombat 9:36 By Szamóca , In ,

Több, mint ezer éve ünnepli az Egyház a Halottak napját, mégsem ismerjük pontosan az ünnep eredetét, lényegét, keresztény szokásait, hagyományait. Ma már annyira elmosódtak a határok a keresztény és a pogány szokások között, hogy érdemes átnéznünk röviden miről is van szó, hogy keresztényként miért és hogyan ünnepeljük halottainkat ezen a napon.


Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, rendbe tesszük a sírokat, virágokkal, koszorúkkal díszítjük, gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteinkért, akár otthon, akár a sírnál, hiszen a tűz megtisztulást hoz számukra, ezen felül Krisztus jelképe is, aki meghalt értünk emberekért. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének pedig a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújthatunk gyertyát.
Az ünnep előestéjén, az un. halottak estéjén, ami tulajdonképpen Mindenszentek napjának estéje, a templomban fölállított gyászravatal (thumba) mellett a holtak officiumának vecsernyéjét végezik. Ezután szentbeszéd következik. Estefelé a halottak emlékezetére országszerete megkondulnak a harangok (lélekharang, vagy lélekváltság harangja) és egy, esetleg két óra hosszáig is szólnak. Másnap, a halottak napján van az ünnepélyes mise a mélyen megrendítő gyászénekkel. A templomban a tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkoznak az egyház ősi gyakorlatának megfelelően, illetve üdvösségükért mutat be misét az Egyház. A misék ilyenkor mindig az örök életről és a feltámadásról szólnak. A halottak napi alamizsnát (kenyér, kalács, bor, zsír, szalonna, köles, bab) a templomban fölállított thumba mellé rakják és később a pap osztja szét a koldusok és a rászoruló szegény családok között. Néhol a temető kapujában is osztanak ételt ilyenkor. A Halottak napján gyakran mondott imádság a Halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére.
Menjünk el mi is hittestvéreinkel közösen a misére és kérjük Urunkat őszinte hittel: „Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik”. Gyűljünk össze családtagjainkkal, emlékezzünk meg azokról, akik már nincsenek velünk és élvezzük a közös beszélgetések örömét. Ha tehetjük, adjunk alamizsnát, ételt az arra rászorultaknak, vagy vendégeljünk meg szegényebb családokat a rokoni vagy baráti körünkből és ne felejtsük el útba ejteni a temetőt sem…


A temetőben valahogyan mindig hűvös van és mindig hűvös szél lengedez a sírok között, de keresztényként ne csak bánattal teli szívvel nézzünk a sírokra, hanem jussanak eszünkbe Szent Pál gondolatai is: „Ne szomorkodjatok úgy, mint akiknek nincsen reményük” (1Tessz 4,13). Érezzük meg a sírok közt járva az örökélet reményét, hiszen tudjuk: „akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk!” (Róm 14,8). Ebben a némaságban, mozdulatlanságban, a halál közelségében nemcsak szeretteink emléke, de Isten jelenléte is sokkal érezhetőbb. Ez az elcsendesedés, elmélkedés nemcsak elhunyt szeretteinkkel, de az Istennel való találkozás ideje is, hagyjuk tehát, hogy elveszített szeretteink helyét az Úr betölthesse bennünk és új életet adjon nekünk is, mert az élet mindig a halállal kezdődik, ezt még Jézusnak is meg kellett tapasztalnia.
Ezekben a napokban valahogy mindenki találkozik a halállal: a gyerekek, felnőttek is megéreznek valamit ebből a fojtogató, jeges megilletődöttségből, az idősek egy kicsit talán közelebbinek érezhetik, de ez nem baj, sőt szükséges is, mert a halál az élet velejárója: csak akkor élhetünk, ha utána meghalunk. Szükség van erre a találkozásra, a gyászra, az elcsendesedésre, mert akaratlanul is elgondolkozunk a halálról, az életről, nekünk is tanulnunk kell belőle, azt hogy hogyan kell meghalni, de azt is, hogy hogyan kell élni. Az előbbi csak utóbbi megismerésével tanulható. Meg kell tanulnunk hát a gyászból, hogy még mennyire szerethetünk, meg kell tanulnunk az elmúlásból, hogy a halál nem a vég, hogy Jézus ígérete az örök életről (vö. Jn 6,40) valóságosabb, mint ez a földi lét. Meg kell tanulnunk a halálból, hogy mindig az élet győzedelmeskedik, mert „Isten nem a holtak Isten, hanem az élőké.” (Mt 22,32) Ilyenkor szembesülnünk kell azzal is, hogy a halál csak a kezdet, az igazi élet utána kezdődik, ahogy Gárdonyi Géza is írja: „egy ajtó bezárult itt lenn a földön,/s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen:/ ez a halál.”

A megemlékezés közepette felidézzük elhunyt szeretteink mosolyát, szavait, cselekedeteit, eszünkbe jut, mennyi mindent el kellett volna még mondanunk nekik, vagy meg kellett volna tennünk értük, mennyivel jobban szerethettük volna még őket. Önkéntelenül is eszünkbe jut: vajon most elég időt töltünk-e szeretteinkkel? Szentelünk-e nekik annyi figyelmet, amennyire szükségük van? Ebből a gyászból meg kell tanulnunk élő rokonainkat, barátainkat még jobban szeretni, mert a múltbarévedés szükséges, de élni a jelenben kell.


A szépen ápolt, de az elhagyott mohával lepett sírok is mind az életről mesélnek tehát és a temető kapuján kilépve ezt a halottak napi elcsendesedést, szeretteink emlékét, Isten jelenlétét kell továbbvinnünk az életbe.

A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó októberi számában is:


Forrás a teljes cikkhez:
Duna Tv
EuroAstra Internet Magazin
Halottakra való emlékezés
Jeles napok
Kislexikon
Ma.hu
Magyar Katolikus Lexikon
Magyar Trendi Klub

Wikipédia

A lelkek emlékezete, vagyis a Halottak napja (1. rész)

2009. október 30., péntek 9:57 By Szamóca , In

Több, mint ezer éve ünnepli az Egyház a Halottak napját, mégsem ismerjük pontosan az ünnep eredetét, lényegét, keresztény szokásait, hagyományait. Ma már annyira elmosódtak a határok a keresztény és a pogány szokások között, hogy érdemes átnéznünk röviden miről is van szó, hogy keresztényként miért és hogyan ünnepeljük halottainkat ezen a napon.

A szentek ünneplését Szír Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János már a 4. században említették írásaikban, amelyet akkor még május 13-án ill. pünkösd utáni első vasárnap tartottak. Ez a vasárnap egyébként a görög egyházban ma is a szentek vasárnapja.
Az ünnepet 741-ben III. Gergely pápa november elsejére tette át, a kelta újév napjára, amely leginkább a pogány szokásokra és a ma elterjedt Halloween erdetére vezethető vissza, ugyanis úgy vélték, hogy ezen az éjszakán az elmúlt évben meghaltak lelkei visszatérnek és összezavarhatják az élők életét. Sok szokás emiatt alakult ki, például, hogy a szellemeknek ételt és állatokat áldoztak, tüzet gyújtottak, hogy elűzzék őket. Valószínűleg e pogány szokás felszámolása miatt került ez az ünnep november elsejére és már nemcsak a vértanúknak, de a pápa ezt napot „minden tökéletes igaznak” szentelte, azoknak, akik erkölcsös, mélyen vallásos életük eredményeként üdvözültek, és a katolikus hit szerint haláluk után a mennyországba jutottak.
Majd 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely pápa engedélyével hivatalosan is elismerte ezt az ünnepet és 844-től a Mindenszentek egyetemes keresztény ünnepé lett.
A Halottak napját viszont csak 998 óta tartják november 2-án, amikor is Odilo clunyi apát a clunyi anyaegyház alá tartozó bencés házakban bevezette, hogy a mindenszentek ünnepe után emlékezzenek meg valamennyi elhunyt hívőről is. Ez nagyban összefügg a a század végi szorongásos hangulattal, mely a világ végét 1000-re várta és igyekeztek az elhunytak szellemeivel jóban lenni, ami elsősorban a lélek hallhatatlanságának tana miatt kerülhetett előtérbe, ami még a 2. században terjedt el. Korábban ugyanis nem hittek a lélek halhatatlanságában, de ezután a temetési szokások is megváltoztak és a 2. századból ered az a gyakorlat is, hogy a keresztények mécsest vagy fáklyát gyújtottak a sírnál, amivel azt fejezték ki, hogy a lélek él, halhatatlan és hiszik a test későbbi feltámadását.
Az ünnep az ezredforduló után is megmaradt és egyre inkább elterjedt a 11. században a bencések hatására, azonban csak a 14. században vált hivatalossá, olyannyira, hogy ma már az evangélikusok és az unitáriusok is hivatalosan elismerik. A reformátusok csak szokásjog alapján a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről, de ünneplik az anglikánok is, az ortodox kereszténységben pedig több (számszerint négy) halottak napja is szerepel egy évben.


Erre az ünnepre azért volt szükség, mert a keresztény gondolkodás szerint a kisebb bűnökért a lélek a purgatóriumban bűnhődik és üdvözülését meggyorsíthatja ha az élők könyörögnek érte, ahogyan a Szentírásban is olvashatjuk: „Szent s jámbor gondolat… a halottakért imádkozni…, hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,44-45) Az ünnep célja tehát a halottakért való imádság, azaz a küzdő egyház (az Egyház Földön élő, kísértésekkel és ellenségekkel harcoló része) ünnepélyes megemlékezése a tisztítótűzben időző lelkekre, a szenvedő egyházra. Mindenszentek ünnepén a dicsőséges egyházra, azaz az üdvözült lelkekre emlékezünk, ezért ez a két ünnep az Egyház egységének nagy ünnepe is, mert Jézus Krisztusban válhatunk mindannyian eggyé, ez kapcsol össze bennünket, vagyis az egységre is figyelmeztet ilyenkor az Egyház, hogy halálunkban valamennyien ugyanazzal a Krisztussal találkozunk és mindenkit ugyanúgy ítél meg az Úr (vö Mt 25,32).

A keresztény szokások mellett természetesen mindig is megvoltak egyes népcsortoknak, mint ahogy nekünk is a halottaskönyvei, hiedelmei és szokásai, amiből nagyon sok a mai napig fennmaradt. Például a néphit szerint halottak napja előtt meg kellett tisztítani és rendbe rakni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. Sok helyen gyertyát gyújtanak a sírokon is, hogy az ilyenkor hazalátogató elhunytak a gyertyák fényénél visszataláljanak a sírba. Sokfelé szokás volt például az is, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra, a bukovinai magyarok körében még a temetőbe a sírokra is tettek ennivalót, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Szeged környékén is mindönszentek kalácsa vagy kóduskalács néven kalácsot ajándékoztak a szegényeknek, hogy ők is imádkozzanak a család halottaiért ill. a szegényeknek osztott étel vagy alamizsna a halott megvendégelésének módosult, keresztényi változata.
A székelyek Isten lepénye vagy halottak lepénye néven sütötték ugyanezt és a templom előtt gyülekező szegények között osztották szét, akik ennek fejében a család elhalt tagjaiért imádkoznak. Úgy tartják, hogy a halott ilyenkor elmegy hozzátartozói kapujához, és ha a szegénynek nem adnak alamizsnát, sírva távozik. Hasonlóképpen él ez a hagyomány több más faluban is.
A szegények megvendégelésének másik oka, hogy a szegény szenvedő lelkek üdvösségének ügyét a jámborsági hagyomány a szegények, koldusok istápolásával érezte legméltóbban szolgálni: leginkább, legünnepélyesebben temetés alkalmával és Halottak napján, amit ma halottak napi alamizsnának hívunk.
Csíkszentdomonkoson külön helyen gyújtottak gyertyát az elfelejtett lelkeknek, Zentán a család minden tagja gyújtott egy-egy gyertyát és azt tartották, hogy akié először leég, az hal meg leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.
Többfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közötti éjszakán a halottak miséznek a templomban és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni, ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségekben ezen a héten (azaz a halottak hetén) nem volt szabad dolgozni, meszelni, mosni, földmunkákat végezni, hogy ne zavarják a halottakat, ezért ilyenkor „csak” őröltek, kukoricát morzsoltak és így a halottak napi szokások közösségi élménnyé formálódtak, ahol együtt beszélhették át a lelküket nyomasztó terheket, gondokat.

Ma is sokat megtartottunk ezekből a szokásokból, de erről részletesebben majd a 2. részben.

A cikk megjelent a Szentiváni Harangszó novemberi számában is:


"Nemcsak kenyérrel...

2009. október 27., kedd 21:32 By Szamóca , In , , ,

...él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik." (Mt 4,4 és vö. MTörv 8,3b; Lk 4,4)

Nem véletlenül választottam ezt az Igét a blog címéül, hiszen a mai rohanó, fogyasztói társadalmunkban semmi sem lehet aktuálisabb ennél a mondatnál.
Nem volt ez másként az Ószövetség korában sem, hiszen a Szentírás mindkét része ugyanúgy változtatás nélkül tartalmazza a fentebb említett gondolatot, mintegy jelezve időtlenségét és aktualitását minden időben.

Talán már unalomig hallottuk, hogy "nemcsak kenyérrel él az ember...", talán már nem is mond számunkra semmit, de belegondoltunk már komolyabban is, hogy milyen mély mondanivalója van ennek a pár sornak? Belegondoltunk már, hogy hiába az ételektől roskadozó asztal, kenyérrel nem lehet jóllakni? És ha belegondoltunk, vajon meg is tapasztaltuk már az igazi éhséget a tanítás után, "amely az Isten szájából származik"?
Biztosan ismerünk olyanokat, vagy hallottunk már olyan emberekről, akik csak a kenyeret veszik magukhoz és megpróbálnak Isten igéje nélkül élni. Ők sosem fognak jóllakni, sosem fognak teljes életet élni, mindig hiányzik majd nekik valami, amit semmiféle kenyérrel, étellel, vagyonnal, autóval, szórakozással, alkohollal, droggal nem lehet pótolni, betölteni.
Csak az Úr igéjével lakik jól a lélek, de vajon érezzük-e ennek hiányát, mint ahogy érezzük az éhséget, ha kenyérre van szükségünk?


Hét évvel ezelőtt mikor még katekumen voltam, rögtön az első alkalommal hitoktatónktól azt a feladatot kaptuk, hogy egyik nap 24 órán keresztül ne igyunk. Kicsit furcsálltam a dolgot, de nem kételkedtem: biztosan van értelme, úgyhogy egyik nap rászántam magam erre a házi feladatra és megcsináltam. Tisztán emlékszem, hogy május közepe volt, egy forró szerdai nap, suliba kellett menni, muszáj volt hát bevergődnöm a városba aznap is. A májusi hőségtől a városi betondzsungel öntötte a meleget, a forróságtól vibrált a levegő, a vonaton akkor még nem volt légkondi, csak fülledt meleg. Iszonyúan szomjaztam. Mit megadtam volna egy korty vízért! Még ma is emlékszem mennyire kívántam egy csepp vizet. A pályaudvaron ott állt a kút, csobogott belőle a friss, tiszta víz. El kellett mennem mellette úgy, hogy nem nyelhettem le egy csepp vizet sem belőle. Hiába ettem almát tömegével, az nem ugyanaz. Csak pótlék volt minden, de semmi sem helyettesítette a vizet.
Ez volt a feladat lényege is: tapasztaljuk meg az igazi szomjúságot és érezzük meg, hogy így kell mindig szomjaznunk Isten után is, mert egyedül Ő üdítheti fel a lelket, semmi más.
Éreztük már ezt a lelki szomjúságot, szárazságot, ezt az Úr utáni vágyat, amelyet a lelkünkbe oltott? Ezt csak Ő töltheti be, valahogy mégis nehezen vesszük észre.

Érdekes, hogyha nem veszünk magunkhoz ételt, azt böjtnek hívjuk, de ha Isten igéjét mellőzzük, az miért nem számít veszélyes böjtnek, amit néhány napnál tovább nem szabadna csinálni, mert pusztítóbb, mint bármi más? Hiszen kiszárad, cserepessé válik a lélek és a repedéseken át út nyílik a gonosznak.
Ha valaki éhségsztrájkba kezd, arra felfigyel a világ, hogy önszántából tönkreteszi saját fizikai testét, de ha az emberek lemondanak és mellőzik Isten igéjét, arra miért nem figyelünk fel, azt miért nem akarja a világ orvosolni? Hiszen az utóbbi sokkal veszélyesebb, ahogy Jézus is mondta: "Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!" (Mt 10,28)
Teljesen igazak ezek a szavak ma is, hiszen látjuk a világban az Isten nélkül boldogulni akaró, vergődő, jóllakottan is éhező társadalmat, mintha csak mocsárban vergődnének, ahonnan csak Isten igéje húzhatja ki őket. Mégsem fogadják el az Élet Kenyerét, és mindannyiszor képesek nemtörödömséggel vagy akár gúnyolódással elmenni az Élet vizét csobogtató kút mellett, pedig egyértelmű és teljesen világos az Úr szava: "Nemcsak kenyérrel él az ember..."

De ne bíráljuk a társadalmat! Inkább nézzünk magunkba: esszük az Élet kenyerét mindennap? Az Élet vizével üdítjük fel lelkünket napról napra? Felismertük az Ige fontosságát? Méltó helyet foglal el az életünkben nap, mint nap? Rendszeresen olvassuk a Szentírást, járunk misére akár hetente többször is? Vagy hittanra, keresztény közösségbe, ahol az Úrról beszélhetünk? Érezzük az Ige isteni erejét? Érezzük a szomjúságot utána?

Látjuk hát, hogy nem élhetünk Ige nélkül, de tudjuk azt is, hogy nem élhetünk kenyér nélkül sem. Igaz, erre van ellenpélda is, például Marthe Robin, aki 50 keresztül csak Oltáriszentséget vett magához.
Próbáljuk ki egyszer mi is, akárcsak pár napig vagy egy hétig kenyér nélkül csak Isten igéjén, ahogy Jézus is tette a pusztában! Én is próbáltam már: egy hétig csak vizet, teát vettem magamhoz és magát az Urat a mindennapos szentmisében, imában, szentírásolvasással. Teljesen más értelmet nyer így az ima, felértékelődik a szentmise és az Úr Igéje is. Miért? Mert csak az Úr szavával és az Eukarisztiával táplálkozunk. Rájövünk, hogy több élet van ebben, mint a kenyérben.

A Szentírás egyébként nem hangsúlyozza, hogy egyik fontosabb lenne, mint a másik, mindkettőre ugyanúgy szükségünk van, meg kell találnunk hát az egyensúlyt a testi és a lelki táplálék között. Gondoljunk bele mennyi időt töltünk bevásárlással, főzéssel, ételkészítéssel, evéssel. Minimum ugyanennyi időt az Úrnak is kéne adnunk az imában, szentmisével, Szentírásolvasással... Megtesszük-e ezt?

Related Posts with Thumbnails